Tokkal-vonóval

Fölfelé, a béka alá

Ez az este is úgy indult, mint egy átlagos áriaest, a Zeneakadémián. Szorgalmas, de nem jelentékeny erőt képviselő szimfonikusok Szombathelyről, tartalmilag bedöglött, nehézkes, de mégis az eredetire emlékeztető Varázsfuvola-nyitány, a nézőtéren várakozás, hogy mikor kezdünk már igazán. A díva jön, fekete leplekben, izgatottságát fegyelmezettséggel palástolva, mosolyog, személyisége fényében fürdeti drága közönségét. Megszólal a zenekari bevezető, az asszony fölemeli a kezét, tesz egy kifejező és lírai mozdulatot, aztán énekelni kezd. Jóságos ég, énekelni kezd, és hogyan! Glucktól Orpheusz szépséges áriáját, de most az ária minden, csak nem szépséges. Törött, repedezett, végleg kifáradt hang szól hamisan, harsányan és nagy erővel.

A közönség láthatólag egy arasznyit lejjebb csúszik a székén, és az ilyenkor szokásos elmélkedésbe kezd a világ dicsőségének mulandóságáról. Fiorenza Cossotto mégis nagy énekes volt, az ötvenes évek végétől kezdve két évtizeden át a világ talán legerőteljesebb mezzoszopránja, hatalmas, magvas hang, jelentékeny színpadi személyiség a legnagyobb operaházakban. És most mindennek romja Budapesten.

A rossz hírre a zenekar is lejjebb csavarja magát, Rossini Tolvaj szarka-nyitányának előadása elsősorban arról szólt, hogy milyen szellemesen is elő lehetne adni ezt a művet, ha a muzsikálás nem ott kezdődne, ahol jelen esetben végződik. Cossotto Cherubini Medea című operájának egy részletével tér vissza, olyan szereppel, amit ugyancsak volt ideje gyakorolni, hiszen több mint negyven éve énekli. Elképesztő szám ez, ilyen még prózai színházban sincs, senki nem lehet Hamlet negyven éven át. Igaz, Cossotto sem az, aki volt, csak annak eleven emléke.

Ám váratlanul az első rész végére fordul valamit a világ. Delila szenvedélyes Csókáriája ugyanis nemcsak elénekelhető, de elő is adható. Cossotto pedig azt teszi, amit a legjobban tud: használja a zenét. Nem önmagáért, a zene szépségéért, a komponista dicsőségéért énekel, hanem a kifejezésért, a felfokozott lelkiállapot megjelenítéséért. Az előadás egyszerre feszegetni kezdi önmaga kereteit, jól nevelt áriaestből lassan operai pillanatokká változik, és a hang is valahogy feltűnőbb. Nem egyszerűen nagy orgánumról van szó, hanem hatalmas, elsöprő erejű hangi jelenségről. Igaz, Cossotto hamisan énekel, de nem rosszul hamis, úgy értem, nem azért hamis, mert nem jól hall, hanem mert nem bírja, mert a hangképző szervek izmai már nem úgy működnek, mint harminc évvel ezelőtt. Fönt csakugyan nincs semmi a helyén, viszont a hang mélyebb regiszterében, a mellhangok egyáltalán nem olyan csúnyák és fojtottak, hanem értékelhető, szép, kifejező megoldások, nem egy mai csillag megirigyelhetné.

Lényegében ez a színvonal marad a második rész folyamán is, ami azt jelenti, hogy a hallgató is megért valamit a régi operaénekesi eszményből. Egy ilyen hang nem hoszszas tanulás és csiszolgatás eredménye, hanem adottság, amit mutogatni kell, amit lehet. Kétségtelen, hogy a csúcshangok kriminálisak, de az eszme, hogy miért is vannak egy áriában magas részek, végre érthető, az erőfeszítés és a diadal átérezhető, és hiába marad egy fél vagy egész hanggal alatta az énekes az előírtaknak, magasabb szempontból mégiscsak erről van szó. Összesen hét áriát vállalt Cossotto, így nagy ráadásparádéra lehetett számítani, de a Carmen-részlet után az énekes hangos Auf Wiedersehennel búcsúzott Budapesttől, itt hagyva maga után még ezt az utolsó talányt: kívánjuk azt a viszontlátást vagy ennyi is elég volt?

Fáy Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu