Dalos László

Hetvenhét oldal Zsoli

Ha időjárási front van, ha reggel szédülésre ébredek, egyvalami segít rajtam igazán: a jó vers.

Jékely Zoltán (1913-1982)

Most is, fölkelés után, forog velem a világ, alacsonyra süllyedt a vérnyomásom, előbb erős kávét kapok, majd kinyitom Jékely Zoltán összegyűjtött költeményeinek kötetét. Nem vaktában, nem! Tudatosan, szántszándékkal: a legeslegelején, ahol a könyvbeli első vers keletkezési éve: 1931.

Zsoli (Jékelyt mindenki így szólította) akkor érettségizett, akkor nyerte meg az országos középiskolai tanulmányi verseny első díját, természetesen magyar irodalomból; és akkor írta Ballada a kóbor kutyákról című költeményét, s ajánlotta "Az ötszáz éves Villon emlékének".

Utána következik itt még négy költemény 1931-ből: a Búcsúzz, Poverelló, a Vadász-zsákmány, az Alvó koldus, meg a Csavargó a hófúvásban. Frissen hatnak, mintha még sohasem olvastam volna őket. Lám csak, most a Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen alliterációs zengésének valóságos enyhítő ereje van. S a ráismerés öröme: ez a "hegyélen" mintha az édesapa, Áprily Lajos szótárából került volna ide, a fiú versébe. Milyen szép rokonság!

Nem is szédülök már anynyira.

A verseskönyveket úgy olvasom - ezt is most -, mint a regényt szokás: elején kezdve, óvatosan-pontosan lapozva, nagy odafigyeléssel. Egy ültő helyemben így jutok el most a hetvenhetedik oldalig. (Szeretem ezt az alliteráló számot...) Hány vers ez? Nyolcvannál is több - a tizennyolc-tizenkilenc-húsz-huszonegy-huszonkét éves Jékely Zoltán írta őket.

Milyen lehetett, milyen volt Zsoli ilyen fiatalon? (Amikor megismerkedtünk, harmincnégy volt már, a Széchényi Könyvtár hírlaptárának legmélyén dolgozott, szürke köpenyt viselt a por ellen.)

Egész délelőtt a fiatal költő verseit olvasom, s aligha érzem, hogy ez a poéta akkor: ifjú volt. Ő, aki férfikorában, majd öregedve mind többször csatázott az Idő-Sárkánnyal, már húszesztendősen így ír: "Élek: halálsápadtan lebegek / Az iszonyú időmélység felett". Egy versének címe: Suhamlik az idő; benne ez a két sor: "S fut az idő! És sohasem előre, / csak messzebb, hátrább visz engem e táltos..."

Egy hangsúlytalannak vélt szó, amely egész költészetében, más és más színnel-ízzel föl-fölhangzik, már itt van, már ekkor is az övé: a valami... "Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?" Az Elvetélt nyár című versében. Más helyen: "meglepi valami halálos árnyék az emberek szívét". A Mint kőkoporsón című versben: "Valami rejtett forrásból a fény / felém, a ´Holtak szigetére´ hull."

Mennyire kész már a nyelve a költői indulás első esztendeiben: valóságos nyelv-vagyon! Ebben a mostani olvasásomban ez a gyógyító gyönyörűség: fő- és mellékneveknek, igéknek, rímeknek, asszonáncoknak, alliterációknak annyira Zsolira jellemző gazdagsága!

Külön cédulára kellene írnom Macska-szerenád című költeményéből azt, hogy "hajhászott kandúr vad vér-vallomása"; a Mindenesti színpadom nyolcadik sorát is: "zsúfolt zsinórpadlás a koponyám"; mennyire ide illik a Nizsinszkihez című versből az, hogy "agyad teretlen színpadán lebegve / haláltáncot mutatsz be most magadnak". A Falusi reggel végéről egészen külön cédulára vár az, hogy a Nap "kikarikázik a kukoricásból."

Milyen jó volna megkérdeznem tőle: honnét vette ennyire fiatal fejjel azt, hogy "írásos díszű pendely", "perc-bűvösítő berki lélek", "körülöttük kaján kőszörnyek kucorognak", "koldus-szagú tél", "gyökérfoglalatú szívek", "drótlábú pintyek", "kökényszagú tavasz"?!

És itt van az 1935-ben írt, későbbi antológia-darab, az Új évezred felé; végén a félelmetesen-szép hasonlattal: "s úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kőbepólyált, hosszúcsontú inkák."

Ebben a költeményben is: az Idő! Másutt is, megint: "a vén kalóz-idő hetykén vadászgat / felhőflottáján a fejem fölött."

Van itt valami ismeretlen is, amit nem értek: Lezuhant a Nap című versében egy hím rigó "fújja most a cápistrángot". Mi lehet ez a furcsa főnév? Hamar kiderül: takarodót fúj a madár. Ez a katonai fogalom a Monarchia idején jutott el a magyar bakák szájára, de ők semmi értelmét nem találták a német Zapfenstreich elnevezésnek, megmagyarították hát: cápistráng lett belőle. Jékely Zoltán, aki 1913-ban született, még a Monarchia idején, kisgyerekként, első világháborút járt katonáktól hallhatta ezt a népi etimológiának köszönhető szót, és 1934-ben egy verssor végére illesztette. Így tanultam 2001-ben újfent valamit, amit eddig nem tudtam. Ugye érdemes verset olvasni?

A hetvenhetedik oldalon a Tücsök című költemény - egy tücsökről, akinek (amelynek?) "húros kis lelke reszket".

Idáig olvasom a könyvet. Közel a dél, a szédülés teljesen elmúlt.

Föltámad bennem egy emlék: véletlen találkozás a hatvanhét éves Jékely Zoltánnal egy budai autóbuszmegállóban, 1980. november 16-án, vasárnap, déli háromnegyed egykor. Készül-e új kötete? Vers, próza? - kérdezem tőle.

Semmi - válaszol -, ma már nem kell az öreg költő. Befejeztem a külszíni fejtést...

Mint egy verssor! Azóta is őrzöm.

Holnap reggel, ha szédülök, ha nem: a hetvennyolcadik oldaltól a százötvennegyedikig lapozok-olvasok tovább. Nekem kell a költő!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu