Katus László

A népek közti kiengesztelődés feltétele: a történeti tudat megtisztítása

A minap olvastam az újságban: egy cseh kisvárosban emlékművet állítanak azoknak a németeknek emlékére, akiket 1945-ben cseh szélsőségesek meggyilkoltak. Mint ismeretes, Csehszlovákiában 1945-ben mintegy 3 millió, a középkor óta ott élő úgynevezett szudétanémetet üldöztek el otthonából. "Ez a történet a cseh társadalom számára lassan lidércnyomássá vált" - írta nemrég egy cseh történész -, amelyről nem lehetett őszintén és tárgyilagosan beszélni. Az újsághír azt jelenti, hogy megtörténtek az első lépések a kiengesztelődés felé.

Már előrehaladottabb állapotban van a lengyelek és a németek közötti kiengesztelődés. Egy rendszerváltás utáni lengyel külügyminiszter, Bartoszewski szerint "immár baráti viszony uralkodik közöttünk és a németek között". Ez nem kismértékben a lengyel püspökök több mint három évtizedes erőfeszítéseinek eredménye (az egyház szerepét a kiengesztelődésben ebben az esetben különösen hangsúlyoznunk kell, hiszen a nácik több mint 2400 lengyel katolikus papot és öt püspököt gyilkoltak meg).

Európa történetében mintegy négy évszázadon keresztül a francia-német ellentét volt a háborús konfliktusok legfőbb forrása. A két nép a XVI. század elejétől a XX. századig huszonhárom háborút vívott egymással. 1940, illetve 1945 nemzeti katasztrófáinak hatására az elmúlt évtizedekben megvalósult a francia-német kiengesztelődés, a múlttal való kölcsönösen önkritikus szembenézés, s létrejött a lényeges dolgokban való egyetértés és együttműködés.

Az ilyen kiengesztelődések meghatározó szerepet játszottak a magyar történelemben is. 1711-ben kurucok és labancok nyújtottak kezet egymásnak, midőn a két szembenálló sereg magyar parancsnokai, Pálffy János és Károlyi Sándor aláírták a szatmári békét a közös haza, Magyarország békés fejlődése érdekében. Hasonló történt 1867-ben, midőn Deák Ferenc kezdeményezésére megtörtént a kiegyezés a Habsburg uralkodóval és Ausztriával, s létrejött egy új államalakulat: a dualista Osztrák-Magyar Monarchia. Mindkét kiengesztelődés józan, önkritikus kompromisszum eredménye volt: mindkét félnek le kellett mondania bizonyos korábbi elképzeléseiről, törekvéseiről, amelyek lehetetlenné tették volna a kibékülést. El kellett feledniük a másik fél részéről elszenvedett valós vagy vélt sérelmeket, át kellett alakítaniuk a múltról és a másik félről alkotott képüket, előtérbe kellett helyezniük a közös érdekeket.

A kiengesztelődés e munkájának elvégzése szükséges lenne azon szomszédos népek - magyarok, románok, szlovákok, szerbek, horvátok, ruszinok - között is, amelyek egykoron évszázadokon át együtt éltek a történeti Magyarországon, de a közös haza felbomlása után útjaik elváltak. Eddig még nem sikerült kialakítanunk a békés együttélés új formáit, nem jött létre köztünk tartós baráti kapcsolat, együttműködés. A kiengesztelődés egyik nagy akadálya, hogy a közös múltat, az együtt töltött évszázadokat eltérően látjuk, különbözőképpen értékeljük.

A Kárpát-medencét kitöltő Magyar Királyság kezdettől fogva soknyelvű, soknépű politikai közösség volt. Ez hosszú évszázadokon keresztül nem jelentett problémát, sőt kifejezetten előnyös volt. Hosszasan sorolhatnánk azokat a politikai, katonai, kulturális vagy egyházi téren kiemelkedő személyeket, akik a legkülönfélébb etnikai környezetből származva szolgálták és építették a közös hazát. A XVIII. század végétől kibontakozó modern nacionalizmus azonban egyre inkább szembefordította egymással az addig békében együtt élő népekből kialakuló nemzeteket.

Széchenyi István már az 1840-es években figyelmeztetett: "A drága idő arra volna legszentebb kötelességileg fordítandó, hogy magunkat kölcsönösen megbecsülve, viszonos érdekeinket felvilágosítva s megértve, kezet fogva s vállvetve" iparkodjunk népeink jólétét lehető legmagasabbra emelni. "Hagyjunk fel szűkkeblű vitatásainkkal valahára már; mert most van még idő szebb frigynek kötésére, vagy soha többé." Egyetérthetünk az előbb említett lengyel politikussal abban, hogy "a népek közötti barátság óvatosan, lassan épül fel, hosszú és nehéz folyamat eredményeként." Ennek a hosszú és nehéz kiengesztelődési folyamatnak fontos része a másikról alkotott képnek, valamint a múlt képének, amelyet az egyes felek magukban hordoznak, módosítása, korrigálása, s ez csak közös munkával, az egymással és önmagunkkal folytatott kommunikáció, a közös múlt együttműködő kritikai felülvizsgálata révén végezhető el. Ez eredményezheti a gondolkodás- és szemléletmód átalakulását, ami nélkül aligha remélhető a békés együttélés. Mindebben természetesen fontos szerepe van a szaktörténészeknek. De a tudományos kutatások eredményeinek el kell jutniuk a szélesebb társadalom tudatáig. Szükséges az érintett országok tankönyveinek, oktatási programjainak revíziója, összehangolása is. Ez irányban már történtek kezdeményezések, ám látható eredményt még nemigen hoztak. S végül: a történészek és pedagógusok minden jóakaratú erőfeszítése hiábavaló, ha munkájukat nem támogatja a történelmi kiengesztelődés útját egyengető szándékkal a politika és a média.

A millennium jó alkalmat nyújt arra, hogy végiggondoljuk a Kárpát-medencében együtt élő népek közös múltjának állomásait, s a közösségi emlékezetet megtisztítsuk mindattól, ami a gyűlölködés, idegenkedés tápanyagául szolgálhat, és előtérbe helyezzük azokat a mozzanatokat, amelyek közelebb visznek egymáshoz bennünket. A történeti tudat így válhat a megbékélés, a kiengesztelődés, az egyetértésen alapuló együttműködés forrásává, a Széchenyi által óhajtott "szebb frigy" kötésének ösztönzőjévé.

(A szerző történész, nyugalmazott egyetemi tanár)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu