Vasadi Péter

Jegyzetlap

A pécsi karmelita nővéreknél járva - más ajándékok mellett - kaptam egy papírlapot, olyan röplapfélét, amelynek címe is van: miért a Kármel? Alatta - égő és égető - sorok karmelitáktól, Keresztes Szent Jánostól, Lisieux-i Szent Teréztől, Szent Edith Steintől. Különös sorsa van nálam ennek az egy lapnak. Asztalról asztalra jár, hol a zenegép tetején fehérlik, hol a karmelita könyvkupacból világít ki, gondosan becsúsztatva K. Szt. János verseskönyvébe, hol az írógép mellett van. Jár körbe-körbe, azt is mondhatnám, papírlaphoz méltón lebeg, de nem hányódik. Egyetlen lap ez, mely nem tud sem elveszni, sem beilleszkedni, valamilyen akarat tartja meg és elöl, finoman, hangtalanul. Fénye van, mint egy vándorló lámpának. Odébb tenni lehet, eloltani nem. Nem értem, igaz, nem is nagyon töröm magam, hogy megértsem, miért kering körül ez a lap.

Az biztos, könyvnek van helye, egy lapnak nincs. Az anyagi jellegű szegénység diadala ez egy túladott, nagyobb könyvtár után keletkező, jóval kisebb könyvtár darabjai között. Többször végigolvastam már, mégis újra és újra olvasom (azt hiszem, én nem olvasó, hanem újraolvasó vagyok), mert lehetetlen elolvasni. Egy Mándy-novellát végig kell olvasnia az embernek, ha egyszer belekezdett, de ez a talán találomra összeválogatott mondás-kincs nem is elolvasásra való; nyersen szólva arra, hogy beleragadj, hogy ne léphess tovább, ne tudd le azzal az utolsó sora után, kész, be van fejezve. Nem ellenkezem az akaratával. Éljen csak ez a szerelmes röplap a saját törvénye szerint.

Így kezdődik: "Rejtett, szegény, egyszerű..." Itt már meg kell állnia az embernek. Ilyen a karmelita szellem. Rejtett, szegény, egyszerű. És ilyen Isten. Az igazság. A szeretet. Rejtett, szegény, egyszerű. Legszívesebben ide írnám harmincszor ezt a három szót, vegyék úgy, mintha megtettem volna, de akkor sem jutnánk tovább a velük jelzett magatartás megértésében, mert ami ilyen, az áthatolhatatlan, kimeríthetetlen, mivel boldog. Az önmaga legmélyén lévő ember állapota mindig rejtett, szegény, egyszerű. János, a két Teréz, Edith s még annyian. Ebben a lelki Bermuda-háromszögben tűntek el, hogy titkos utakon ma az eget bírják, teljes szélességében s hosszúságában. De hova lettek például Edith Stein rendkívüli fenomenológiai gondolatai?, jut eszembe. Ennek a modern filozófiai irányzatnak eszmetörténeti érdekessége és jelentősége az emberi művelődéstörténetben igazán "nem semmi"! Hova lettek Edithből? Az ő gondolatai Edith voltak! Alámerültek? Alapoztak? Beépültek? Átalakultak? Edith boldog volt a Kármelban, a célba ért ember nyugalmát élvezte, de tudta "az árát is a boldogságnak." Be is hajtották rajta. Ő pedig ellenkezés nélkül fizetett.

"Az ima" - az ima nincs, drágám, a magyarban csak imádság van, mondta Bálint Sándor bácsi - "a legnagyobb tett, amire az emberi szellem képes." A kicsinek igen nagy Lisieux-i Teréz így imádkozott: "...Ugyancsak erős dolgot kérek tőled, ...Istenem, nem kevesebbet, mint... hogy szeresd az olyan embert, aki téged nem szeret... nyiss ajtót az olyannak, aki (nálad) nem kopogtat, egészséget adj olyannak, akinek kedvére van a betegség, és azt szánt szándékkal növeli magában." Mekkora, aki ekkorát mer kérni Urától, kit elég jól ismert? Megdöbbent-e, ahogyan észrevette, van olyan ember is, ki saját pusztulásának barátja? Hogy lehetséges önmagunk iránti megvetésből, gyűlöletből is akarni a nagyon rosszat?

"A szenvedő Krisztus nem boldogtalan", írta Szent Anzelm. Szenvedő szerettei sem boldogtalanok voltak, s ma sem azok. Nem bánták meg, hogy "átadták magukat a Szeretetnek". (L. Szent Teréz). Mert "amit a magunk lelkéről olykor megérteni gondolunk" - írja Edith Stein 1941-ben, s a belső életnek óvatos, de pontos látásában mintha visszavillanna a fenomenológia finom fönntartása - "bizony, mindig csak futó sejtés abból, ami Isten titka marad egészen addig a napig, amelyen majd minden megvilágosodik... A rejtett történés hite kell, hogy mindig erősítsen minket, amikor az, amit kívül láthatunk magunkon és másokon, kedvünket szegné." Amit kívülről láthattak magukon az erőszak halálkamrái felé lépegetve, akár kétségbe is ejthette volna őket. De a boldog nem esik kétségbe.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu