Öt évtized a franciaországi magyarság szolgálatában

Ez már a hoszszabbítás...

Augusztus 12-én tartotta aranymiséjét szülőfalujában, Abasáron Fülöp Gergely atya, aki ötven éve a franciaországi magyarok egyik lelkipásztora. Az aranymise kiemelkedő esemény egy pap életében. Hogyan kezdődött ez a fordulatos pálya?

"...soha nem vettem fel az idegen állampolgárságot..."

- Nem tudtam, hogy ilyen kalandos lesz, egyszerűen pap akartam lenni. 1946-ban Egerben kezdtem a szemináriumot, ott, ahol László bátyám is tanult, de ő sajnos nem érte meg a felszentelést, tüdőbajban meghalt. Még ez év szeptemberében felküldtek Budapestre, a Központi Szemináriumba. Három év múlva, 1949 januárjában jutottam ki Párizsba.

Enyhén szólva kissé különös az időpont. Nem volt emögött valamilyen mentési szándék?

- Bizonyára volt ilyen, ugyanis hármunkat jelöltek ki, de a harmadikunk nem kapta meg az útlevelét. Én is Pesten adtam be még ´48 szeptemberében, mert ha Egerben kérem, biztosan nem kapom meg. Három hónapot vártunk a francia vízumra, közben Mindszenty bíborost letartóztatták, de végül csak megjött, és ki tudtunk menni. Nemzetközi szeminárium volt a Saint Surpis, a Sorbonne-ra nem jártunk, mert az pogány helynek számított, oda nem küldtek teológusokat. Kint kellett megtanulnom a nyelvet is. Párizsban, a Notre Dame-ban 1951. június 29-én a felszentelt negyven pap között lehettem. Magyar paptársam sajnos nem volt köztünk, őt betegsége miatt csak két évvel később, ´53-ban szentelték fel.

Tudta már akkor, hogy nincs visszaút?

- Ez világos volt, ezért elmentem a francia pasztorációba káplánnak. Néhány év múlva olyan dolog történt, ami meghatározta későbbi sorsomat. 1956 novemberében Grenoble-ban, az Alpok egy kisvárosában ért a hír, hogy mintegy ezer magyar menekült érkezett a szomszédos egyházmegyébe. Ekkor szegődtem el a menekültek, az emigránsok szolgálatába. Az első karácsonyi mise felejthetetlen volt, egy kiállítási csarnokot jelöltek ki, ott mutattam be a szentmisét. Ez tűnt a legpraktikusabb megoldásnak, hiszen éjfélkor valamennyi templomban miséztek, ráadásul itt el is fértünk. Ezt tekintem a misszió kiindulópontjának. Ekkor lettem a szétszórt magyarok lelkésze, 25 egyházmegye területén szolgáltam. Havonta egy magyar misét tartottam több városban, Grenoble-ban, Nizzában, Montpellier-ben és Avignon közelében egy ici-pici kis faluban, ahol különös magyarok élnek: bukovinai székelyek jöttek oda.

Vannak amerikai magyar papok, akik magyar és angol nyelvű misét tartanak a miszsziójukban. Én erre nem tudtam átállni, a miséken, ahol legalább öt francia van, megismétlem az evangéliumot franciául, és a miatyánkot is két nyelven mondjuk. De szeretem, ha az énekek magyarul szólnak. Az viszont szomorú, hogy a második generációnak már franciául kell tartanom a szertartásokat, a keresztelést és az esketést is. Az első generáció a mindennapi konyhanyelvet ismeri, de olvasni már nem tud, viszont hozza a francia menyasszonyt.

A Katolikus Magyar Miszszió fő feladata a lelkigondozás. Szervezetileg nem plébánia, mert nem területi, hanem úgymond perszonális, személyi rendszer a szétszóródott magyarság szolgálatára.

Milyen volt a kapcsolattartás az itthoniakkal?

- Alkalomszerű. A hatvanas évek elején jöttek néhányan otthonról bizonyos céllal. Csak utólag olvastam, hogy az új keleti politika jegyében le akartak váltani minket, mert a magyar papokat az emigráció tűzfészkeinek tartották. Ez végül is meghiúsult, Róma nem egyezett bele. Az emigráció nem fogadta volna be az otthonról küldött békepapokat. Mindamellett tény, hogy itthonról soha semmiféle nyomást nem éreztem. Később olyan paptársak jöttek ki, akik Lourdes-ba utazva megálltak Lyonban, így aztán híre ment, hogy van itt egy magyar pap. Hála Istennek a szüleim és a családtagok is ki tudtak jönni néhányszor, így nem voltam teljesen elszakítva az otthontól.

Hitte-e, hogy valami változik Magyarországon, vagy úgy tervezte, hogy egész életét kint tölti papi szolgálatban?

- Ebben nem hitt senki. Édesapám is azt mondta, amikor kijött: fiam, ezek úgy megvetették már itt a lábukat, hogy innen többet ki nem mennek. Két dologhoz ragaszkodtam: soha nem vettem fel az idegen állampolgárságot, és nem jöttem évtizedekig haza. Menekültstátusom volt, így megmaradtam magyarnak, és jogilag is el voltam szakítva a követség zaklatásaitól. Persze fel voltam készülve, hogy soha többé nem láthatom Abasárt.

Mikor jött haza először?

- 1991-ben, a pápalátogatáskor. Akkor már előzékenyek voltak hozzám, megkérdezték, mikor akarok utazni. Azt feleltem, legkésőbb augusztus 10-én, mert a Szentatya 15-én érkezik. A mise a Hősök terén roppant hatással volt rám, különösen, amikor több százezer ember ajkán felzengett, hogy "Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat". Végre megtörtént, hogy azon a téren, ahol 1938, az Eucharisztikus Kongresszus óta csak egészen mást énekelhettek az emberek, ismét ezek a gyönyörű énekek szóltak. Ez valóban győzelem.

Nem érezte azt, hogy ennyi idő után itthon már elfelejtették?

- Seregély érsek úrral még kint találkoztam, amikor Mindszenty bíboros hamvait hazahozták. ´91-ben rövid volt az idő, és vissza kellett térnem, de ´92-ben elmentem hozzá. Kissé laza a kapcsolatom a magyar egyházzal, s bár amíg itthon vagyok, besegítek a szolgálatba, misézem, temetek, de nem tartanak teljesen állománybelinek.

1991 óta minden évben hazajövök: a hazámba, szülőfalumba és a családomba. Abasáron nagy családom van, különösen most, az aranymise kapcsán.

Jönnek a régi-régi barátok koncelebrálni, paptársak, akiknek a barátsága visszanyúlik egészen a gyöngyösi gimnáziumi évekre. Franciaországból nem jönnek, mert ott már megtartottam az aranymisét július 1-jén, az évfordulón, Lyonban. Az volt a misszió aranymiséje, az ötven esztendőt jelképezve ott volt huszonöt, akiket annak idején eskettem, és huszonöt gyermek, illetve felnőtt, akiket én kereszteltem.

A hagyományos olasz, spanyol vagy akár a bajor katolicizmushoz képest a francia mindig külön utakat járt. Mennyire volt más francia közegben élni, hiszen a francia értelmiség eredendően baloldali és liberális?

- Néhány éve az új lyoni érsek is feltette ugyanezt a kérdést, neki is azt válaszoltam, hogy mindent megszokik az ember. Nem volt számomra bántó egyesek szociális felfogása vagy világnézete. Ők tudták, hogy én épp az ellenkezőjét gondolom, én tűz vagyok, ha ők víz, és víz, ha ők tűz. Csináltam szépen a magam misszióját, azt persze nem tudom, mi lett volna, ha plébániai keretben vagyok. De én egy szerzetesi közösségben élek, igaz, csak lakóként a marista szerzetesek házában, Lyon külvárosában.

Mennyiben változott a missziós tevékenység az utóbbi években?

- Időnként zarándokhelyeken próbálom összegyűjteni a híveimet. La Salette gyönyörű hely Grenoble fölött a hegyekben, itt minden évben találkozunk. Kellemes kirándulás, mindenki részt vesz a misén, így magyar találkozó is egyben. Emellett különböző kegyhelyeken tartok találkozót magyarjaimnak, de sajnos kezdünk öregedni, már nem tudnak annyian eljönni. Franciaországban egyébként ezt a negyedik életkornak nevezik, ez a vég, amikor már másokra szorul az ember. Ezt Nizzában tapasztalom leginkább: leköltöznek a nyugdíjasok Párizsból és az ország többi helyeiről, eleinte nagyon jól megy a dolog, minden szép, de aztán eljön az idő, amikor már ki sem tudnak jönni a lakásukból. Bizony, a második világháború nemzedéke már idős korba lépett, az 56-osok is nyugdíjasok lettek. Így a munkám is átalakult, az idősek pasztorációja is a feladatom. Sok szépet nem tud mondani az ember, még jó, ha hívők, mert akkor van közös szó és van remény.

Változott-e a kintiek hangulata a rendszerváltás óta?

- Nem nagyon érzik a változást, a legtöbb ember régen felvette a francia állampolgárságot, hazajött látogatóba, de aztán vissza is ment. Haza nem kívánkoznak, ott van a családjuk, a munkájuk, csak az egyedülállók vagy gyermektelenek közül jöttek haza néhányan. De annak örülök, hogy már a második generáció is ragaszkodik a misszióhoz. Természetesnek veszik, hogy az esküvő, a keresztelés a magyar pap dolga. Érdekes dolgot írt le tanulmányában egy marista atya, aki San Franciscóban missziós lelkész. Francia emigráció már nincs, harmad-negyed-ötöd generációk élnek, franciául sem beszélnek, csak a nevük az, de mégis elmennek abba a missziós templomba esküdni, ahol az apjuk-anyjuk is esküdött.

Láthatóan szellemi és testi frissességben érte meg aranymiséjét. És az sem kis teljesítmény, hogy ma is sok ezer kilométert vezet.

- Én mindig hazajövök, amíg lehet, amíg a kocsim hazahoz. Már többször mondtam a híveknek, hogy most értem a második félidő végére, most jön a hosszabbítás. És ez már nem könnyű szakasz. De XXIII. János pápa is a hosszabbításban alkotta meg élete nagy művét. 68 évesen azt írta naplójába, Uram, én úgy látom, hogy az életem művét már befejeztem, várom a hazahívásodat. És aztán 78 éves korában megválasztották pápának. Én is szeretném folytatni a munkát, törődni a misszióval, és nyaranta hazajárni a Mátraaljára, a szülőfalumba.

Székely Ádám

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu