Jelenpor

A mű életminta. Hamvas Béla szerint csak a nagy mű sorsminta, de valószínűleg nincsen kivétel. A művészet, még mai, mérhetetlenül lepusztult állapotában is a legnagyobb hatalmak egyike. Egyszerűen azért, mert teremtő ereje van. Ezért a hatalmi kérdés nem a "sajtó", hanem a művészet. Holmi választásokat eldönthet valami ügyesen szervezett sajtókampány vagy médiaháború, de a hosszú távú eredményt a művészet szállítja. Hogy az eredmény milyen? Amilyen művészt és művészetet szerződtet a bitorló. Természetesen a demiurgoszi művek következménye is demiurgoszi: a szappanoperák, a szappanáriáikkal és a szappanképeikkel mi egyebet, mint szappannézőket termelnek, akik azt élik, amit a tévében látnak. A szappannézők a fotelből szappanemberekként állnak föl, s a bitorlóknak habzanak.

* * *

Talán egymillió ember is látta azt az iszonyatot, amit a magyar-német futballmecscsen mutatott a tévé a labdarúgó szövetség centenáriuma alkalmából, a Népstadionból. A pályán elszenvedett verés semmi volt ahhoz képest, amit egy Vikidál nevű énekes produkált a mérkőzés előtt. Feladata szerint, nyilván jó pénzért, el kellett volna énekelnie a magyar Himnuszt. Ez azonban nem sikerült neki. Talán azért, mert nem tudta, vagy azért, mert nem akarta megtanulni nemzeti imádságunkat. Helyette nyekergett és kornyikált valami prozódiailag, zeneileg elképesztő kotyvalékot, amely Kölcsey szavaiból állt össze, de a "dallamnak" nevezett izét még egy zárórakor kidobott kocsmázó sem vállalta volna. Főképp, hogy az illető dalnok még saját "zenei" átköltéséhez képest is hamisan kurjongatott, s oly gatyaszaggató giccsességgel csuklatta el a hangját. Nos, ha másért nem, ezért kaptak egy ötöst labdarúgóink.

* * *

A munka a mű, és az élet a mű: a kettő egymás mintája. Panelék házrészt vettek az utcánkban. Az épület bizony jócskán rászorul a kőművesre, az ácsra, de végre nem lakótelep, sőt, száz öl kert is tartozik hozzá. A szomszédok támogatólag fogadták az új lakókat; tanáccsal, palántával, türelemmel. Panelék azonnal beszereztek egy kecskét, öt kacsát, húsz letojt tyúkot. Panel Jancsi föltört az ugar kertrészből egy sírhantnyi darabot, beleültetett húsz paradicsomtövet, ugyanannyi paprikát, rászórt egy-egy zacskó saláta-, répa- és petrezselyemmagot. Az eredmény nem maradt el. Zsuzsi néni mutatta, hogy hol, mekkorát kéne ásni, ámde a pálya erősen gazos. Fölásni? Fárasztó. Legeltessétek le előbb a kecskével. Hanem ahhoz reggelente ki kellene hozni a sufniból szegény párát, cöveket verni a földbe, minden reggel máshová, ahhoz kikötni, nehogy Zsuzsi néni paradicsomjára és káposztájára vesse magát, vizes edényt tenni neki - és így tovább. Bajos. A baromfiakkal szintúgy. Ól kéne nekik, kerített udvar. Holnapra, Zsuzsi néni, holnap megkapjuk a kölcsönt a banktól! Veszünk drótot, szerzünk oszlopot! Építünk ólat. Jancsi és Zoli fölásott még egy darabka földet, szórt bele ilyen-olyan magot, Péter bácsi adott egy marék vadon kelt paradicsomtövet.

Jelenleg a sufniban bőg az összes állat, amelyik még bírja. Zsuzsi néni vet nekik olykor ételmaradékot, a maga kertjéből kigyomlált gazt. Panelék a teraszon ülnek, söröznek, mesélik a nemi életüket, és várják a pénzt a banktól.

* * *

Öcsi csíkmenasági legény. Munkás és üzlettárs Dini barátom káeftéjében. Ő szerelte a kéményünkre a bádogtetőt, hogy ne verje a szél vissza a füstöt. Már áll a mű, ülünk a kertben, beszélgetünk. Öcsi egyszer csak föláll, téblábol erre-arra, meglátja a kaszát. Nézi, leveszi a falba vert faszögről, pöngeti, próbálja. Aztán odajön a kerti asztalhoz, megvárja, hogy Dini befejezze a mondatot, csak akkor kérdi: Szabadna-e kikalapálni ezt a kaszát?