Akaraterő

"Összeszorítom a fogam, ha nehéz" - írta a költő, amikor fájdalmak gyötörték, beszélni sem tudott már, de tette a dolgát, írt, fordított. "Félelmes, ahogy küzdött." - Ezt már halála után mondta róla egyik méltatója. Küzdött, amíg az égi hatalmak küzdeni engedték acélos akarattal.

Pedig tulajdonképpen gyenge ember volt. Mégsem tört össze, nem adta föl, nem legyintett, hogy úgyis hiába. Mélyen átérezte azt a feladatot, amit ereje és tehetsége törvényei szerint meg kell oldania. Tagja volt annak a szövetségnek, amelyik az egyformán gondolkodókat köti egybe, s amely létével is bizonyítja, hogy a nemzet életében, sorsa irányításában milyen fontos a szellem szerepe. "Csak író" - mondták, és a vállukat vonogatták. "Csak egy munkás... csak egy nyugdíjas..."

Nézegetem az öreget, amint a kertjében hajlong a kapájával. Meg-megáll, törölgeti a homlokát. Nehéz a munka, de csinálja. Összeszorítja a fogát, nem alkuszik.

Zsuzsit figyelem a kertben. Fölfelé kellene pedáloznia, de nem sikerül. Már majdnem sír, mégsem adja föl. "Segítsek?" Fejét rázza, nem kell a segítség. Nekirugaszkodik újra meg újra. Negyvenedjére sikerül. Visszanéz diadalmasan. Ugye megmondta, hogy menni fog egyedül is.

"Mondjál példát!" - Unom ezeket a példákat. Elhatározom, móresre tanítom Andrist. Ha példa kell, hát legyen példa. "Nyolcszor százhuszonkettő!" - Rebben a szeme, tényleg fogas a kérdés.

Az irodában, ahol ügyeimet intézem, letelepszik a kanapéra. Megszűnt számára a világ, csak a feladat létezik, meg kell oldania, ha beleszakad is.

Végzünk, indulunk hazafelé. A játékbolt előtt lassítok. Bár kockáztatok egy szidalmat, "már megint elkényezteted őket...", de Andris annyira szótlan. Talán beteg ez a gyerek...

Vegyünk egy kisautót?

Andriska nem válaszol. Húz a kezemnél fogva. Menjünk már!

Az utcasarkon megtorpan. "Kilencszázhetvenhat!" Várakozva néz rám. "Micsoda? - kérdezem bambán - mi ez a kilencszázhetvenhat?" "Hát a példa, amit feladtál!"

Állok én is. Riadt műveletekbe kezdek. Nyolcszor száz az nyolcszáz, meg... Nem is olyan egyszerű! Végre én is eljutok a végére. Stimmel! Megsimogatom Andris fejét.

Tudod, nagyapa, nehéz volt. Ilyen nehéz még egyik sem volt. De muszáj megoldani!

Miért muszáj?

Hát ezt adtad fel, nem?

Tényleg ezt. De már el is felejtettem.

Én nem. Mostanáig ezen gondolkoztam. Nem adtam fel. A meccset sem adom föl, pedig a papa még jobban focizik.

A "még"-et megnyomja. Most még a papa lövi a gólokat. De holnap, holnapután, öt év múlva... Az a lényeg, hogy nem szabad föladni. Játszani kell, összeszorított foggal, vagy fogcsikorgatva, ahogy Andris szokott loholni a labda után. Sír mérgében, ha veszít. De jön a visszavágó.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu