Ráér öt percre?

Most, hogy rövidke nyaralásom véget ért, azon töprengek, vajon komolyan gondolják-e, akik azt mondják, hogy akár egész életüket el tudnák képzelni munka nélkül - hogy úgy mondjam -, permanens nyaralás állapotában. A gondolat valóban csábító lehet, különösen egy kéthetes szabadság első napjaiban. Tíznapos semmittevés után azonban - valljuk be - talán már nem annyira vonzó.

Egyik ismerősöm szokta volt mondani, hogy az ember csak azóta dolgozik, mióta értelme elhomályosult és akarata rosszra hajlóvá vált. Nem tagadom, érdekes átirata ez a Teremtés könyvének, viccnek legalábbis mindenképpen találó. Ezek szerint tehát - folytathatnánk a gondolatot - ha lenne egy csöpp eszünk, nyaralnánk, míg világ a világ és még hét nap. Talán még télen is.

Mindez azért jutott eszembe, mert alig szálltam le a hazafelé tartó vonatról, a pályaudvar sűrűjében elém villant egy furcsa reklámplakát: Ráér öt percre, hogy ráérjen egész életében? Megálltam, kétszer is elolvastam, jól megnéztem: tényleg ez van ráírva a valamiféle szerencsejátékot hirdető oszlopra.

Elgondolkodtató. Félreértés ne essék, semmi kifogásom az ellen, ha valaki lottózik. Tegye teljes nyugalommal, végtére is - ahogyan mondani szokták - kell egy kis kaput hagyni a szerencsének is. (A szerencse pedig roppant ájtatos, de rendkívül rossz tájékozódó képességgel rendelkező jószág: eleve a szűk kapun akar bemenni - csak hát ritkán talál rá a bejáratra.)

Valójában azon tűnődtem a feliratot olvasva: vajon szeretnék-e ráérni egész életemben. Azaz: szeretnék-e annyi pénzt, amennyi ahhoz az életformához kellene? Valaki egyszer felsóhajtott: Olyan gazdag szeretnék lenni, hogy eldobhassam a szappant, ha már nem látszik rajta a felirat. Tényleg? Valóban szeretnék ilyen gazdag lenni? De ami talán ennél is fontosabb: valóban eldobnám azt a feliratát vesztett szappant? Csupáncsak azért, mert megtehetem? S visszatérve a plakátra: valóban főfoglalkozásban ráérnék egy életen át - csupáncsak azért, mert azt is megtehetem?

Nem tudom, a tisztelt Olvasó hogy van ezzel a kérdéssel, én azt hiszem, nem szeretnék egész életemben ráérni. Nem szeretném eldobni a szappant sem. József Attila azt írja: Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. Ez a boldogság valóban ráér egész életében. Én azért valahogy nem szeretnék így ráérni. Úgy hiszem, hogy van még néhány dolog, ami a tócsán és a röffenésen kívül még képes örömet szerezni.

Mert nagyszerű dolog munka után megpihenni, és egy dolgos esztendő után nyaralni menni. De azt hiszem ugyanilyen nagyszerű visszatérni a nyaralásból, és újra munkába állni. Még akkor is, ha egyesek úgy tartják, hogy mindezt csupán az elhomályosult értelem csalóka önámítása mondatja velem.

Attól félek, ha valóban egész életemben ráérnék, rám is igazak lennének Petőfi keserű szavai: Életét így tengi által; bár apái nékie mindent oly bőven hagyának, soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; ő magyarnak születék, s hazájában ősi jelszó: "Ej, ráérünk arra még!"

Lehet, hogy ezért érzem nem is kissé demagógnak azt a bizonyos reklámszlogent. Hiszen olyasmit ajánl, amit valójában nem szeretnék, és amit - ha igazán belegondolnak - talán nagyon kevesen szeretnének. Tisztelt Olvasó! Ezek után Önre bízom: döntse el, vajon ha legközelebb ráér öt percre, mit tesz. Kitölt egy lottószelvényt, vagy inkább elolvas egy rövidke gondolatsort a munkáról, szabadidőről és a szappan lekopott feliratáról...

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu