Egy címlapfotó története

Az egyik képes hetilap madárvonulással kapcsolatos cikket kért tőlem, de kérésüket megtoldották azzal is, a témához illő színes címlapképet is szeretnének. Nem vagyok fotós, bár néha magammal viszem a fényképezőgépet, azonban legfeljebb alapoptikával elérhető felvételekre pályázom. Törtem a fejem, aztán eszembe jutott, gyűrűzéssel kapcsolatos képet kellene készíteni. A madárjelölések segítenek a vonulási utak megismerésében, egy ilyen fotó a kívánalmaknak teljes mértékben megfelelne.

A gondolatot tett követte és másnap a hajnali vonattal leutaztam a Velencei-tó déli csücskénél lévő halastavakhoz. Korábban már gyűrűztem ott madarakat, reméltem most is sikerül fogni néhányat. Alig értem az első tó sarkához, megszólalt egy kékbegy, a nádvidék talán legszebb madara. A hím torka, begye és melle gyönyörű türkizkék, középen a hófehér folt, a „csillag”, szinte világít. Ez az én madaram, gondoltam és nyomban felállítottam két lisztkukaccal csalizott, kandlinak nevezett kis csapóhálót. A lisztbogár sárga lárvája ingerlően tekereg a cérnaszálon, ennek a látványnak kevés rovarevő madár tud ellenállni. Ha aztán megcsípi a csalétket, villámgyorsan átcsap és puhán ráborul a háló, de még mielőtt igazán megijedhetne, máris újra szabad, repülhet tovább. Csüdjén azonban ár ott csillog a kis számozott alumíniumgyűrű, ami örökre eljegyezte a tudománnyal.

Az én kékbegyem azonban fittyet hányt minden korábbi gyakorlatnak és bár néha egészen közelre került a kandlik valamelyikéhez, esze ágába sem jutott, hogy a lisztkukachoz nyúljon. Énekelt az imbolygó nádszálon kapaszkodva, majd a levegőbe emelkedve dalolt, nászrepült, hogy aztán a tövükön rozsdavörös faroktollait szétterpesztve újra korábbi őrhelyére ereszkedjen vissza.

Így ment ez hosszú ideig, míg egyszerre hirtelen eltűnt. Vártam egy darabig, de hogy továbbra sem jelentkezett, óvatosan a csapóhálókhoz mentem. Az első üres volt, a másik azonban, ezt a nádszálak függönyén át is láttam, lecsapódott. Na, megvan a címlapfotó, gondoltam, két kezemmel széthajtottam a nádszálakat, aztán majdnem valami nagyon gorombát mondtam. A háló alatt ugyanis a kék begyű madár helyett jókora, zölden tarkálló kecskebéka ült. Dülledt szemeivel felnézett rám, széles szája mintha elégedetten vigyorgott volna. A cérna üresen fityegett, a kövér lisztkukac eltűnt róla. Szeretem a békákat, de ezt akkor a pokol legmélyére kívántam. Amikor a hálót felemelte nagyot ugrott, utána még egyet és halk cuppanással eltűnt a halastó algákkal színezett vizében.

Mintha csak bosszantani akart volna, nem messze onnan újra megszólalt a kékbegy. A bibic jajgató hangját, majd a füsti fecske vészjelét utánozta, nyomban utána pedig úgy ciripelt, hogy bármelyik tücsök megirigyelhette volna. A kékbegy kitűnő hangutánzó és máskor órákig szívesen hallgattam volna, most mégis inkább némán, de a lencse előtt szerettem volna látni. Végül a nád közé húzott függönyhálóval sikerült megfognom. A halastavi gát sárgán virító pitypangjai előtt készült felvétel a címoldalra került. Ha a kezembe kerül, ma is felmerülnek az emlékek arról a, végeredményben mégis csak nagyon szép nyári délelőttről. Szikrázva süt a nap, zölden hullámzik a nádas, hamiskásan vigyorog a kövér kecskebéka és a szélben hintázó nádszálon egyensúlyozva újra énekel, a bíbic hangját utánozza a kékbegy.

Kép és szöveg: Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu