Sediánszky János

Kaland a Rádióban

Mintha tegnap történt volna: Ungaretti, a nagy költő szavait hallgatom, rögzítem a hangszalagon, miközben új verskötetét dedikálja, „Lélektől lélekig”, s nyugodt, halk modorában búcsúzni készül ettől a földi világtól, a napsütéses Rómától, amelynek nyüzsgő, gépkocsi-zajos élete egyre elviselhetetlenebb, a csöndre vágyik, a békére, az Aventino tenyérfenyőinek örökzöld oltalmában.

Azután, munkánk sodrásában, mint egy felpörgő filmszalag, sokasodnak, változnak a képek, a helyszínek, a találkozások.

Lawrence Olivier deklamációja szól a piramisok tövében, a fáraók történetét megelevenítő kép- és hangjátékban, majd Tolsztojé, az Edisontól ajándékba kapott ósdi hanglemezről, Jasznaja Poljanában, ahol kívánsága szerint az erdő mélyén nyugszik jeltelen sírjában.

S a végtelen barangolások „Párizs ege alatt”, élő, helyszíni tudósítások nagy ünnepeikről, például a forradalom 200. évfordulóján, lélegzetállítóan modern nagy építkezéseikről, a Pompidou Központ megnyitásáról vagy a felhőkarcolós La Défense-negyed fölé magasodó Nagy Diadalív felavatásáról. Az állott vizű csatornák szaga Velencében és Amszertamban, a várakozások órái-félnapjai a nagy repülőtér-csomópontok útvesztőiben, amelyek már óriási, csillogó bevásárló-központok is, miközben járatukra várva, városnyi tömegek sodródnak, bámészkodnak vagy hevernek végtelen folyosóik, termeik labirintusában.

Azután — újra és újra — a tenger hívása: a dalmát partokon és szigeteken, Dover fehér sziklái alatt, Rodostóban, ahol épp Rákóczi szobrát avatják-koszorúzzák török és magyar hivatalosságok s a vendégszerető Honvéd együttes ifjú táncosai.

Máskor meg, ilyen tájban, a Helsinki stúdióban, a finn nemzeti ünnep alkalmából, ahol a többnapos loholás, témakeresés és riport után felgyorsítva, több nyelven töredező mondatokkal, szavakkal fordítunk, vágunk, hogy a vasárnap reggeli órán mégis derűs magabiztossággal köszönthessük hallgatóinkat, sugározhassuk több órás műsorunkat az északi fény telente bizony nappal is sötétlő országából. Ahol a baráti-szakmai segítség-szolidaritás azonban, mint az utcán is majd minden kék szempárból — szelíd mosollyal biztat, világít, ahová Karácsony apónak, Joulupukkinak, az egész világból küldenek képeslapot, akitől mindenki kérhet-kaphat szívélyes üdvözletet, ajándékot. Miközben mindenütt kollégák hajolnak felénk, magyarázkodnak kézzel-lábbal, feláldozva hétvégi pihenőjüket is, ismeretlenül is végighallgatják-szurkolják velünk hosszú élő adásainkat, hogy aztán megkönnyebbülve, koccinthassanak velünk, pohárral a kézben, egy bisztró teraszán vagy a rádiós szobában.

Mondja, miért csinálja? — hallom a kérdést, hiszen a nyersanyaggal hazatérve, otthon mégiscsak könnyebb lenne. Erre nem adható gyors válasz: a jelenlét, a pillanat igaza varázsa, egy hajnali órán, napfelkeltekor, „a Diadalív árnyékában”, az egyszervolt egyidejű közvetítése a krakkói farsangról vagy a Luca-nap fáklyás-gyertyalángos, fenyő-illatú légköréből a stockholmi Nobel-díj átadásáról?

Talán a ferihegyi vámos — az első hallgató — üdvözlése, a levelek, az ismeretlenek öröme, biztatása. De mindenekelőtt: az ifjúság, a munka jóérzése, lendülete, kihívása. S azóta is a rádió örök vonzereje: az, hogy minden pillanatban, minden hírével, közlésével, korunk, életünk, eszményeink és élményeink tükre, hordozója, kivetítője. Polifóniája, amely a valóság beskatulyázhatatlan sokféleségének ha nem is égi, legalább földi mása.

Egyszer, nem véletlenül, francia kollégákkal beszélhettünk erről, az ő műsorukban. Hólabda-játék volt a címe s amikor a jelképes fehér labda hozzám repült — ez a könynyed lazaság akkor igazán tetszett! — arról faggattak, milyen különbséget találok az ő és a mi stílusunkban. Talán az önöké már túlságosan egyöntetű, túlságosan gördülékeny, adásaikat egyvégtében hallgatva néha az az érzésem támadt, mintha mindig egyetlen ember, ugyanaz a riporter, műsorközlő beszélne, válaszoltam őszintén, velük nevetve, mert a személyesség, a saját vélemény náluk veszélytelenül a szabadságot jelentette. Mondhattam azért is, mert annyi mindent tőlük lestem el, tanultam: a lendületességet, a könnyedséget, a szellemességet. — Hiányolok-e még valamit? — érdeklődtek barátságosan. — Igen — feleltem —, s ezzel már haza is szóltam. Azt, hogy a Francia Rádió hatalmas, körkörös Szajna-parti épületének kis rádió-múzeumában Edison, Marconi és az orosz Popov mellett a nagy magyar feltalálónak, Puskás Tivadarnak, sem fotográfiája, de még a neve sem található máig. Gondoljunk erre mi is, a magyar rádiózás 75. jubileumi esztendejében.

Mintha tegnap történt volna: a lesbenállás a mikrofonnal pályám „csúcsain”, a repülőgép tíz kilométernyi magasában, a pilótafülkében, vagy a mélyben, királyok temetkezőhelyén, a tihanyi altemplom vagy a varsói székesegyház kriptájában.

S a találkozás a hallgatókkal, a pesti és a székesfehérvári Hungáriában, nyilvános estjeinken a Fészek vagy a Rátkai-klubban az óbudai, a szentesi, a tatai s Isten tudja még melyik, hányadik művelődési házban, a „Könyvről könyvért” tízperces fejtörő játékain, országot is járva. A velünk együtt élő, felnövő-elmúló nemzedékkel, amelynek közvetíthettük ezeréves értékeinket, továbbadhattuk a történelmi folytonosságot.

(A szerző irodalmi és a magyar kultúra terjesztése terén kifejtett munkásságáért a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje kitüntetésben részesült.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu