Aranylakodalom

Mindig megrendítő élmény az olyan, amiből csak egyet tartogat az ember számára a Sors. Az Élet. Az ilyen események között is az érzelmek legmagasabb fokán álló az aranylakodalom. Talán mert a hűség, a kitartás és a szeretet hordozója. Ötven év házasságban, együtt.

Ha most zenész lennék, akkor talán komponálnék egy opust, amelyben a mélyhegedű vinné a dallamot, olykor zokogva, andalítón, olykor a hegedűk vidám hancúrozásával repülne fel és nemcsak fénylene felettem, de melegítene is. És dobogna szüntelen, akár a szív. Ha festő lennék, csodálatos bíborszínekkel önteném le a vásznam, de mivel csak a szavak embere vagyok, lám, dadogok akadozó hangon, emlékezve. Mert a saját, azaz a mi aranylakodalmunk évfordulójára emlékezem.

1950. december 3-án indultunk el a belvárosi plébániatemplomba. „Jaj, nekem, gyerekek, csak kis csoportban. Váljon szét a társaság!” — tördelte a kezét egyik ismerősöm. Nehogy megtudják, mert akkor még az állásából is kiüldözik azt, aki a kommunizmus e vad világában templomi esküvőt mer tartani. Fotós ne legyen még a környéken se. A fénykép dokumentum. Fátyol se legyen. Csak egyszerű utcai öltözet. Nem, nem csokornyakkendő. Mintha sétálni mennétek a Duna-partra. Az emberek legszentebb magánügyébe is beleszólt akkor a párt, nagyszerűen működött a besúgás is, olyan volt a riadalom emiatt, hogy a pedagógusok a templomot messze elkerülték. Azt hiszem ez meg is látszik az akkor nevelkedett ifjúság cselekedetein, életvitelén ma is. Akár a vörösen rikító bélyeg.

Nem tudom ki intézkedett: szép volt az esküvő, szólt az orgona is. Utána az ünnepi lakoma következett, sose felejtem el, húsleves volt metélt hosszú tésztával és kacsasült párolt káposztával. Körülültük az asztalt, csak az én családom hiányzott abból az albérleti lakásból. No és a függönyök az ablakokról. Arra már nem telt. Bútorozatlan két szoba volt a boldogságunk fészke, a feleségem kapott később hozományul egy használt rekamiét és négy széket. Így kezdődött és azóta lepergett ötven esztendő. Nem is akár milyen. Jel évszázad. Ha vihar tombolt körülöttünk, a mi kis otthonunk megmaradt a béke csendes, boldog oázisnak. Mert erősen fogtuk egymás kezét.

Emlékszem, fiam egyszer megkérdezte tőlem, valamelyik csendes őszi estén, mit csináltunk délután. Azt mondtam neki: beszélgettünk anyáddal. Nézett rám értelmetlenül. „Beszélgettetek? Miről?”

Miről is? Nem tudom már. Talán azt mondta nekem Mária (akinek oly sokféle becenevet adtam: „Döngicsélő”, mert dudorászott olykor, „Nyulak”, mert szerette a mesét, vagy csak Mancúr-ként simogattam végig a tekintetemmel, / azt mondta talán aznap délután: Apa, esik az eső! Én az ablak felé tekintettem bólintva. Esik. Sálat tekerek hát a nyakam köré és előveszem az esernyőm, ha elindulok. Ennyit.

Elegendő egy pillantása, s megértem, mit akar mondani. Egy mozdulata. Egy rezzenete. Egy kézsimítása. Egy homlokcsókra. Egy mosolya. Ilyen apróságokból tevődik össze az egész élet. Hétköznapok sorozatából, a sok-sok szürke nap ölelkezéséből fakad az ünnep, a szeretet, a kitartás, a hűség, amiről ma szólni talán kérkedésnek hat. Van még ilyen? Ritka, akár a fehér holló.

Ötven esztendő elteltével újra oltár elé állok feleségem kezét fogva. Szól majd az orgona, szárnyalón viszi a lelkünk a magasba, az Úr elé. Alázattal elrebegek majd egy imát, amire még a mama tanított gyermekkoromban és a szeretetről szól. Aztán hazaballagtunk, ma már félelem nélkül, nem tartva a fenyegetőzésektől, Istenem, lám, ezt is megértük! Fogom a feleségem kezét, meg a fiamét, az unokám meg könynyes szemmel lépked mögöttünk. Lehet, hogy az ég is sír örömébe: esik az eső. Az őszi.

És amikor majd a feleségem a tányéromba meri az aranysárga húslevest, amit már ő főzött, megsimogatom a kezét és azt mondom neki csendesen:

„Ilyen jót csak a mama tudott főzni!...”

Erre könnyes lesz a szeme, lehajol és megcsókolja a homlokom. Mert ez számára a legnagyobb dicséret. Az én könnyeim közben a levesbe hullanak.

Csak azt tehetem még hozzá, ha ehhez még illik valamit is hozzátenni, hogy az élet nagyon szép.

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu