Az adventi időszak liturgikus ünneplése, korábbi szokásokra épülve, a VI. század folyamán bontakozik ki a nyugati egyházban. Ekkor válik a négy vasárnap által meghatározott időkeret Krisztus születése ünneplésének előkészületi idejévé. Az adventus szó jelentésének megfelelően (eljövetel) a hívők figyelmét Krisztus második eljövetelére (paruzia) és az ószövetségi messiási várakozásokra irányítja. Ennek megfelelően a mai vasárnap, advent első vasárnapja evangéliuma Jézus paruziáról szóló szavait tárja elénk Szent Lukács megfogalmazásában.

A szakasz első részében az Emberfia második eljöveteléről hallunk, amelynek keretét adja a végső megújulást megelőző kozmikus megrendülés és az utolsó ítélet gondolata.

Amikor Jézus az evangéliumokban ezekről a végső dolgokról szól, megfogalmazás tekintetében az ószövetségi prófétai hagyományokra és a saját korában, bizonyos vallásos körökben nagyon is élő, apokaliptikus, végidős várakozásokra épít. A prófétáknál többször találkozunk azzal, hogy Isten fenyegető, büntető ítéletét kozmikus jelek ábrázolásával szemléltetik (pl. Iz 13,9-10). Ezzel húzzák alá az ítélet komoly súlyát, sőt, ezzel érzékeltetik annak egyetemes jellegét is.

A Kr. e. II. században pedig kialakul az ószövetségi népben a történelemnek egy sajátos felfogása, amely azzal számol, hogy a világtörténelem különféle egymás utáni korszakai egyre inkább a bűn, a gonoszság erősödését hozzák, olyannyira, hogy Isten belenyúl az emberi történelembe és a gonoszság legyőzésével megalapítja tökéletes uralmát. A Kr. előtti II. század vallási üldöztetései fölerősítik az ilyen jellegű reményteli várakozásokat és határozott, nagy hatású képekben fejtik ki a régi világ pusztulásának és az új közeledésének jeleit. Ezt az erősen a végidőre irányuló vallási irányzatot nevezzük apokaliptikának (feltárás: a végső idők történéseinek képszerű bemutatása). Sok ilyen jellegű vallási irat keletkezett abban a korban, de kevés nyert felvételt a szentírási könyvek sorába (pl. Dániel könyve). E felfogás szerint a régi világ elmúlása nemcsak a gonoszság hatalmának megnövekedésével mérhető. Számolni kell a világmindenség összetartó erőinek, rendjének megrendülésével is.

Ami eddig biztosítja az emberi életteret, amire eddig bizton építhet az emberi tevékenység, most katasztrofális bizonytalanságba fordul, hogy majd helyébe lépjen az Új Teremtés.

Mint már jeleztük, Jézus, amikor második eljöveteléről szól, felhasználja e várakozások gondolatait, adottságait. De az is igaz, hogy az evangéliumokban megfigyelhető egy bizonyos távolságtartás is. Nem bocsátkoznak a szokásos képanyag rémületet keltő fejtegetéseibe. Csak rövid utalások találhatók, melyek inkább háttérként szolgálnak a hit központi reményének bemutatására: Krisztus eljön másodszor is, hogy helyreállítson mindent.

Érdekes, hogy Szent Lukács jeleket említ a kozmikus sötétséggel kapcsolatban (21,25). Máté és Márk ezt nem mondja. A jelzés pedig az embernek szól: gondolja át élete dolgait, mire épít itt, földi tartózkodása idején, mibe helyezi bizalmát. Csak e világ erőire? Századunk mestere az ilyen gondolkodásnak. Az ember egyre jobban megérti a világmindenség titkait, erőit a maga szolgálatába állítja, ami igazából jó dolog, de ezzel azt hiszi, minden tőle függ, és Isten helyébe képzeli magát. Elfelejti milyen törékeny pontja a világmindenségnek, mennyire sebezhető még a rendben működő kozmikus erők világában is! Azt hiszem, minden emberi életben adódik olyan helyzet, amikor üt az igazság órája, szembesül emberi léte törékenységével, hogy ne evilág erőibe helyezze végső bizalmát, hanem megfogja Isten kezét. Mindenki kap életében ilyen jelzéseket, nem kell feltétlenül a végidő megrendüléseire várni. Az evangéliumi részlet azonban nem a fenyegető jeleket hangsúlyozza. Sokkal inkább reményt akar ébreszteni. A hívő, bár részese a szorongattatásoknak, nem lesz a félelem rabja, mert élete Krisztusban van elrejtve. Amikor meglátja a dicsőségben érkező Emberfiát, „fölegyenesedhet” és „emelt fővel” várhatja megváltását. Hogy mikor lesz ez, nem tudjuk. Számolnunk kell azzal, mint sok keresztény nemzedék előttünk, hogy nem életünkben következik be. Ezért több lelki életi tanító szívesen viszi át az evangéliumi biztatást a halál órájára. Akkor mindenképpen találkozunk a dicsőségben érkező „Emberfiával” és milyen jó lenne, ha e találkozás reményben, „fölegyenesedve”, „emelt fővel” történne meg.

Ezért folytatódik az evangéliumi tanítás: meg kell őrizni az éberséget, és imádkozni kell, hogy a szív el ne veszítse érzékenységét evilág csapdái és gondjai közepette. Régi igazság az, hogy minden ember a saját korának gyermeke és, hogy nem szakadhatunk ki teljesen a kor adottságaiból. De azt megtehetjük, a szív érzékeny ítéletére figyelve, azt gondozva, hogy elkülönítsük a jót a rossztól, és a jó útján járjunk. Az Apostolok Cselekedetei Jézus művét egyetlen mondattal így jellemzi: „körüljárt, jót cselekedvén” (10,38). Egy ilyen életprogram birtokában, valóban reménnyel gondolhatunk arra, hogy „megállhatunk az Emberfia színe előtt”.

Gaál Endre