A Napfogyatkozás munkacsoport 1996-ban jött létre olyan szakemberekből (pszichológusokból, pszichiáterekből, mentálhigiénés segítőkből, lelkészekből), akik gyászolókkal kerülhetnek kapcsolatba. Az volt a céljuk, hogy megosszák egymással a munkájuk során szerzett, gyásszal kapcsolatos ismereteiket, tapasztalataikat. Később bővült tevékenységük: a Magyar Hospice Egyesület egyik munkacsoportjaként idén már a harmadik képzést szervezték meg önsegítő csoportok laikus vezetői számára. Tavasszal — hazánkban első alkalommal — konferenciát rendeztek a gyász témájával kapcsolatban. Emellett — egyéni vagy csoportos terápia keretében — hozzájuk forduló emberek „gyászmunkájának” segítésével is foglalkoznak.

Pilling János pszichiáter — a munkacsoport egyik vezetője — tapasztalata szerint ennek hazánkban még nem alakult ki a kultúrája, nem jöttek létre olyan szervezetek, amelyek vállalnák a gyászolók segítését. Régebben — például a hagyományos magyar paraszti kultúrában — különböző rítusok (a virrasztás, siratás, halotti tor, a gyászruhák rendje) segítettek a veszteség feldolgozásában. Ezek kapaszkodót jelentettek a gyászolók számára, akik tudhatták, mi a teendőjük ebben az időszakban. A rítusok kifejezték a közösség támogató erejét is, valamint keretek között tartották a gyászt, hogy az ne legyen túlzott. Például megszólták azt az embert, aki az elvártnál hosszabb ideig járt fekete ruhában. A hagyományos kisközösségek felbomlásával ez a segítség megszűnt.

A korábbi szokásokat természetesen nem lehet feleleveníteni, újakat kell életre hívni, de e folyamatnak egyelőre csak egy-egy jele mutatkozik. Új jelenség például, hogy a hazánkban is egyre gyakoribb hamvasztásos temetéseknek kezdenek kialakulni a rítusaik. Míg korábban csak kolumbáriumokban helyezték el az elhunyt földi maradványait tartalmazó urnát, addig az utóbbi időben megjelent a szórásos temetés, melynek során a temető egyik füves részén vízsugár szórja szét a hamvakat. Sokak tapasztalata, hogy ez a mód szinte katartikussá teszi a temetést, és mélyebben átélhetővé az elválás élményét, mint a kolumbáriumi elhelyezés.

A pszichiáter szerint nagyon jelentős pozitív fejlemény a gyásszal kapcsolatban, hogy november elseje munkaszüneti nap lett. Így több lehetőségünk van arra is, hogy halottainkra emlékezzünk. De már önmagában az is nagy eredmény, hogy ha valóban szabad ez a napunk, arra is jut időnk, hogy elgondolkodjunk, mit jelentenek számunkra a veszteségek, az elmúlás, a gyász.

A rítusok hiánya csak az egyik oka — mondja Pilling János —, hogy napjainkban a gyász időszaka nehezebb, mint korábban volt. Századunkban — a technikai civilizáció fejlődése folytán — gyakoribbak a váratlan halálesetek. A természetes okok között (s ez hazánkra különösen igaz) előkelő helyet foglal el a szívinfarktus és az agyvérzés (amelyek sok esetben szintén hirtelen véget vetnek az életnek). Ez az elmúlásra, gyászolásra való felkészülést olykor nagyon megnehezíti.

A halállal, gyásszal foglalkozó tudományág, a tanatológia hazai meghonosítója s egyik legismertebb képviselője, Polcz Alaine írja egyik könyvében, hogy Erdélynek azon a vidéken, ahol nevelkedett, gyermekkorában még szokásban volt, hogy az asszonyok — amikor középkorúvá lettek — elkezdték hímezni a halotti leplüket, hogy amikor majd meghalnak, méltóképpen legyenek letakarva a ravatalon. Számos más példa is bizonyítja, hogy régebben az emberek tudatosabban készültek az elmúlásra.

A mai társadalom halállal kapcsolatos szemlélete sem segíti a gyász feldolgozását. A közfelfogás szerint az gyászol jól, aki mihamar túlteszi magát az őt ért veszteségen: erős marad, nem mutatja ki érzéseit, minél előbb ismét munkába áll. Századunkban a halál és a gyász általános elutasítása alakult ki. Ma a legfőbb érték a siker, a pénz, a hatalom, a karrier — a halál pedig megkérdőjelezi ezeket. Épp ezért az emberek nem szívesen gondolnak rá. Mindaz rossz és kellemetlen, aki és ami a mulandóságra emlékeztet, nem akarunk vele foglalkozni, nem illik róla beszélni.

A jelen helyzetből kivezető útról szólva Pilling János elmondja, hogy az életünk minden időszakában és területén jelentkező veszteségeink feldolgozásakor a gyászhoz hasonló lélektani folyamaton megyünk keresztül. Egy válás, egy csonkoló műtét, a munkahely elvesztése során is megjelenik a kezdeti sokk, az elfogadás nehézsége, a düh, a depresszió, majd az átdolgozás és az elfogadás, s végül az újrakezdés lehetősége. Ezek egy sajátos tanulási folyamat részei lehetnek.

Nem szeretjük beengedni az életünkbe a veszteségeket, a szomorúságot. Ha jobban tudatosítjuk, meggyászoljuk e „kis halálokat”, például egy párkapcsolat megszakadása után nem sietünk újat kialakítani, hanem megengedjük magunknak az előzőhöz fűződő fájdalmak, nehéz, kellemetlen érzések átélését is, akkor a legnagyobb veszteség feldolgozása is könnyebb lehetne.

Nem kell állandóan a halállal és a mulandósággal foglalkozni — teszi hozzá a szakember —, de nagy segítséget jelenthet, ha néha kézbe veszünk egy-egy e témával foglalkozó írást, és a szokásosnál közelebb engedjük magunkhoz az elmúlással kapcsolatos kérdéseket, érzéseinket.

Szigeti László