Andrissal a barátságról

— Buta mese! — a száját biggyeszti. — A mama ezt nem engedi megnézni. Ha a mama nem, hát én sem. Ami azt illeti, tényleg buta mese. Sárkányok és űrlények röpködnek, fenyegető az üvöltés.

— Inkább beszélgessünk!

Andris mindig kapható egy kis (?) csevegésre. Ennek menete meglehetősen egyoldalú. Ő beszél, beszél mind emeltebb hangon, a hallgató legfeljebb egy-egy tétova megjegyzést szólhat közbe.

Fölvesszük a mese-alakzatot. Andris két párnát helyez az ágyra, nagy gonddal. Az enyémet kicsit igazgatja, a nagypapára vigyázni kell.

— Képzeld, már egyedül úszom a mély vízben. — Jó volna — gondolom —, ha ezt a képességét az életben is megőrizné, és eltájékozódna a mélyebb vizekben. Ha nem süllyedne el...

— És focizni is járok. Két edzőnk is van. Az egyik profi.

Ez új. Bár már nyáron feltűnt, mekkora lelkesedéssel kergeti a labdát a szárszói kertben. Én ugyan nem lelkesedem a hivatásos magyar fociért, de el kell ismernem, ez már perspektíva, hiszen kétségtelen gyümölcsözőbb pálya, mint, mondjuk tanárnak lenni. Igaz, Andris aligha lesz tanár, a diákjai sosem jutnának szóhoz mellette.

Egyébként a profi edző szöget üt a fejembe. Mit érthet azon egy ekkora gyerek? Igyekszem megfékezni a szózuhatagot. Andris éppen egy lövés bravúros hárítását ecseteli, s legnagyobb rémületemre a szőnyegen is bemutatja, hogyan hárította el a veszedelmet. (Később a nagymamának a konyha kövén is megmutatja hőstettét, sokkal nagyobb rémületet keltve az enyémnél.)

— Profi edző?

— Nem tudod, mi az? A profi edző, az olyan, aki nagyokkal is foglalkozik. Szigorú. Azt szokta mondani, ne lazsáljunk, ne szenvedjünk, hanem játsszunk, ahogy csak bírunk. Én így is csináltam. És tudod, hogy védtem ki azt a lövést?

Lepattan a szőnyegre, s miközben futó imákat mormolok, nehogy összetörje magát, azon morfondírozom, nem ártana, ha hasonló mentalitással élnénk, ha nem lazsálnánk, nem szenvednénk.

És azt is mondta, ne önzősködjünk. Figyeljük a másikat, hátha jobb helyzetben van. Akkor adjuk át neki a labdát. Egy csapatban vagyunk.

— Te le szoktad passzolni a labdát?

— Nem mindig. De most már figyelek.

Újabb elmélkedési anyag. Nem is olyan buta játék. Ha csak azt megtanulják, hogy egy csapatban vannak, és figyelni kell a másikra, máris kamatoztatható életismeretre tettek szert.

— Nagypapa, te fociztál, mikor kicsi voltál?

— Ha azt, amit műveltem, így lehet meghatározni, akkor igen. Nagyon óvatosan bólintok.

— Mesélj róla.

Azt kellene elmondanom, hogy nem tartoztam a sportág zseniális művelői közé, ez azonban rontana tekintélyemen. Inkább azt mondhatnám el, hogy abból a hajdani, az idő múlásával legendává nemesedett csapatból barátok maradtunk. Ki itt, ki ott, de a régi szeretettel és hűséggel. Az országhatárok sem képeznek akadályt. Évente kétszer-háromszor összejövünk, idézzük a régi hatalmasnak látott csatákat.

Ilyesmiket mondok. Andris hallgat. Mintha aludnék, lehunyja a szemét.

— Nekem is vannak barátaim. Szombaton eljönnek. — szegény mama, papa — gondolom. Nyolc-kilenc ovis bulija igazi megpróbáltatás.

— Nagypapa, ugye jó, ha vannak barátaink? A papának sok barátja van.

— Bizony, jó, ha vannak.

— Nagypapa, én a barátod vagyok. A legjobb barátod.

Odabújik szorosan hozzám. Hallgatunk. Kint egy fűrészgép zúg, különben csendes a világ.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu