A költő-egyházatya: Ambrus

Életműve a teológia, a liturgia nagy vonulatát képezi. Himnuszai a modern költészet sajátságos kifejező eszközeinek tárháza. Verslejtés, belső érzékenység s annyi más, a modern irodalmat jellemző, a lélek egész tartományát gazdaggá tevő fantázia-lobogás, szubtilis érzés jelenik meg, főleg a lírájában. Illik rá is, amit Babits írt az ókeresztény himnusz-szerzőkről: „...a legszárazabb tan is költészetté válik, a legelvontabb okoskodás is drámává, ha nem az ész hideg erőfeszítése, hanem az egész lélek mély vallási tárgyai és félelmei szülték. Hozzájárul a fogalmak elmélyítésének, az elvonásnak, egy egész új, szellemi világ felfedezésének az öröme, mely szinte a túlvilágot látszott képviselni... Egy-egy lap ezekből az énekekből egyszerre pedáns értekezés, csillogó szó-torna, és bensőséges líra.”

A milánói püspök (397-ben halt meg) munkáit, stílusát úgy jellemzik, hogy ha a prózáit olvassuk, a költőre bukkanunk, himnuszaiban pedig „paradox módon megtaláljuk a prózaírót.” Híres reggeli vers-imádsága, a Himnusz kakasszóra gondolatfüzére felbukkan a homíliáiban (Hexaemeron), a költő viszont nem felejti el, hogy szónokként is a legnemesebb beszédformára kell törekednie. Ha a poézis a nyelv belvilágát feltáró eszköz, akkor ebben Ambrus elöl jár: Isten Igéjének kommunikációs közlőjévé válik: az Igét elénekli. Az ének pedig lehet nála angyali, földi és a kozmoszt átható. Gyönyörködünk a soraiban, s közben erősítést kapunk a hitben, s olyan egyszerű természetességgel, mintha friss patakvízből merítenénk. Szinte minden himnuszának zárt egységei vannak: versszakok, amelyek külön és önállóan megállják a helyüket, nem magyarázza egyik a másikat. Hogyan imádkozik pl. a Hajnali himnusza?

„Atyaisten dicsfénye te,
Fényből lett fény tündöklete,
Fény fénye, nappal napja vagy,
Forrás, melyből világ fakad.

Krisztus legyen ma ételünk,
Legyen ital a hit nekünk,
Szürcsöljük szent öröm borát,
A lélek józan mámorát.”

Csupán két kiragadott részlet a fenti igazolására. Felváltva imádkozta a strófákat Ambrus idejében a közösség, ahogyan ma is a zsolozsmáskönyvekben áll, s ha magánimádságnak szánjuk bármely himnuszát, s emlékezetbe véssük a sorokat a „kis időben”, akár egyetlen versszak egy egész imádság. Ki nem mondhatná teljes értékűen az idézett reggeli himnusz második strófáját?

Szent Ambrus ránk, késői olvasóira is gondolt, azokra, akik csupán a versért olvassák énekeit, s ha prózájában gyönyörködnek, megérzik azt is: „himnikus celebrációról” van szó. Érthetőség, szemléletesség — ez az ambrusi közlés rejtélye!

Ősi keresztény templomok mozaikjain ott tündököl a kereszt és a mennyei Jeruzsálem képe. Ambrusnál csak ez az égi város fontos, a kereszt még teológiai kifejtésre vár. Krisztus keresztjének ereklyéit 351-ben találta meg Nagy Konstantin édesanyja: Ilona. Attól kezdve kapta meg mély teológiai értelmezését. Ambrus amikor imádságban fordul a kereszthez, egyértelműen Krisztushoz köti. A kereszteléskor elhangzott liturgikus szavai ekként hangzanak: „Hiszel Urunk Jézus Krisztusban és az ő keresztjében?” A szentségekről szóló katekézisében ez áll: Krisztus keresztje és halála minden misztérium eredete. Maga a keresztség szentsége sem más, mint a víz és Krisztus keresztjének egysége. (Lásd Vanyó László: Katekézis, költészet és ikonográfia a IV. században című kiváló könyvét!)

Szabó Ferenc jezsuita teológus doktori értekezésében bőségesen ír Szent Ambrus krisztológiájáról. Adventi időben ezúttal azt a himnuszt idézzük részletében, amely az örök Hajnal „előjátéka”: Krisztusé, „Ki az Atyának mása”, s őt várva „Új fényt lehel az éjszaka”:

„Nemzetek Megváltója, jöjj,
Szűznek szülötte, jöjj közénk,
Ámuljanak a századok:
Istenhez illő születés!

Nem férfiú magva hozott,
Titkos lehellet ád nekünk:
Isten Igéje testbe vált,
S a szűzi méh virága vagy.

Kelyhe gyümölcsöt bontogat,
Szemérme bár bontatlan áll,
Erénye tisztán tündököl:
Isten járja e templomot.

Szemérme mint királyi ház:
E nászteremből lép elő,
Mint kettős lényű óriás,
S vígan repes az út elé.

Kijössz Atyádnak mélyiről,
Bemégy Atyádnak mélyire.
Leszállasz mind a poklokig,
Felszállasz Isten székeig.

Ki az Atyának mása vagy,
Ölts testet, győzelmed jelét.
Testünket, a gyámoltalant,
Tegye acélossá erőd.

Már fénylik Jézus jászola,
Új fényt lehel az éjszaka.
Ezt immár meg ne rontsa éj,
Nem-szűnő láng legyen a hit.”

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu