Advent a meglepetések időszaka

I. rész

A lelkiélet egyik központi fogalma az istenkép. „Ki az én Istenem?” — az erre a kérdésre adott válasz vallásos érettségünk mutatója. Mivel Istent minden új élethelyzetben fel kell ismernünk, az istenkép kérdése nemcsak a fiatalkori vallásosság alaptémája, hanem minden vallásos ember életre szóló „házi feladata”. Hogy miről van szó, azt elméleti fejtegetések helyett megpróbáljuk érzékeltetni egy rövid szentírási elmélkedésen keresztül. A nagy jubileum évében Isten gondviselő szeretetére emlékezünk, amely abban nyilvánult meg, hogy az idők teljességében, azaz kb. kétezer évvel ezelőtt, elküldte egyszülött Fiát, hogy kinyilvánítsa nekünk feltétel nélküli szeretetét. Nos, ilyen beállításban érdemes végigkísérni az adventi és karácsonyi időszak néhány ismert alakját és rácsodálkozni arra a közös körülményre, hogy mindegyiknek egy nagy meglepetésben volt része. E meglepetés tartalma pedig pontosan az, hogy egy egészen új istenkép bontakozik ki lelki szemük előtt.

„Ha Isten egy vágyat olt a szívünkbe,
akkor azt meg is valósítja...”

Zakariás, Keresztelő János apja, a hanyatlóban lévő férfi, aki úgy érzi, nincs jövője, mert nincs gyermeke. Zakariás képtelen hinni az angyalnak, mintha csak ezt mondaná: „Elkésett az Isten, túl vagyok én már azon a koron, amikor egy férfi gyermeket nemzhet!” Ez a reakció a „tehetetlen Isten” képét tükrözi vissza. De Isten új arcát mutatja meg Zakariásnak, amiből ez kiolvashatja, hogy még nem késő, Isten nem számította el magát, sőt, nagyon is jól tudja dolgát! Zakariás új istenképe tehát a mindenható Isten.

Erzsébet is óriási meglepetésben részesül: anya lesz idős kora ellenére. Egy hajdani előde jut eszünkbe akaratlanul is: a meddő Sára, aki hangosan kacagott magán a gondolaton, hogy anya lehetne. Mintha azt vélnénk kiolvasni ebből a nevetésből, hogy Sára úgy gondolta, Isten gúnyt akar űzni belőle. Erzsébet sem egészen biztos a dolgában, ezért hónapokig titkolja az ügyet, rejtőzködik az emberek szeme elől, mintha csak védekező állásba helyezkedne: „Sohasem lehet tudni, mi lesz ennek az egésznek a vége, jobb nem nagy dobra verni!” A vég azonban felülmúlja minden álmát. Erzsébet megéli azt, hogy Isten hűséges ígéretéhez, és kialakul lelkében a hűséges Isten képe.

A pásztorok meglepetése leírhatatlan. Őket kevesen szerették, sokan lenézték, mindenki óvakodott tőlük. Valószínűleg úgy hitték, Isten sem igen törődik velük, van neki elég más dolga a városban meg a templomban. Istenképük valószínűleg a távoli mennyekben trónoló Isten, a mindenség magányos ura volt. Az ő meglepetésük a gondviselő Isten új képe, aki nemcsak, hogy tud róluk, hanem egyenesen rájuk köszön, aki együtt virraszt velük az éjszakában.

Simeon, a megroggyant aggastyán. Hitte is meg nem is, hogy majd csak találkozik a Megváltóval. Csak azt nem sejtette, hogyan mutatkozik majd be neki az, akire mindvégig várt. Amikor karjába vette a Gyermeket, felsejlett benne a megbízható Isten képe: ha Isten egy vágyat olt a szívünkbe, akkor azt meg is valósítja.

Szentmártoni Mihály S.J.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu