Vörösmarty Mihály „magyar Isten-élménye”

A költő születésének 200. évfordulójára

A cím tömör megfogalmazása Sík Sándortól való, 1948-ból. Ezt írja a továbbiakban: ehhez az élményhez „hozzátartozik a konkrétság, a realizmus, az emberi élettartalom (…), nem Berzsenyiként a zenit és a nadir tájain, nem Kölcseyként valami éteri álomvilágban, hanem a ’porhonban’, a ’lábtiporta földben’ keresi ideálját, még álmában is egy ilyen transzcendensre növesztett konkrét vállalkozásban találja meg, amit keres.” Az álom: A túlvilági kép című versben van jelen: hőse a meghalt kedvesét keresi, de a koporsó egyre mélyebbre süllyed: a föld közepébe, majd a föld túlsó részén ér ki, egy másik világban, az itteninél boldogabb hazában. A fiatalember ekkor fölébred: rádöbben, csak álom volt, amit átélt. Megelégszik a realitással: továbbra is e föld lakója. Különös értelmű vers ez, képeinek sora: a lélek a mélybe süllyed: önmaga mélységeibe, de nem marad meg ott. Visszatér a földi terekre, ahol a kötelességei várják. Ha a modern spiritualitás költészetéből vett példája nyomán próbáljuk megközelíteni a fenti lírai ihlet-forrást, hasonlóságot találunk Vörösmarty és Pilinszky lélektana közt: a nyugtalanság és az önmegadás hasonlóságát — a keresésben. Pilinszky ezt írja: „A kreatúra könyörög, / leroskad, megadja magát.” „Apokaliptikus állapotában ábrázolja a világot, meg az emberi létet.” — fűzi hozzá Jelenits István. A drámai látomás Vörösmartynál kozmikus: az elveszett Kert utáni fájdalmas sóvárgás. Bús kert szomorú lakosának érzi magát, a megsemmisülés rabjának: „...csak told el kínodat / Oda hol világunk véget ér, hol a napot / Nem kell kerülnöd, hol lapulnak a hegyek, / S a völgy veled mély semmiségbe süllyedez”. (Bús Vándor) Páratlan zeneiségű, gondolati gazdagságú Csongor és Tündéjében a költő hőse is „bujdosni indul”: a hármas útnál romokba omlott előtte minden evilági nagyság: „El innen a magánynak rejtekébe, / El a hol ember nem hagyott nyomot (…) / Ott álmodozhat ifjú képzelődést (…) / S a szív halála lassú, nem gyötör.”

Világgá züllés lelki hátteréről meditál e helynél zseniálisan Szerb Antal, s ezt írja: „...ez nem a romantikus vándorkedve, az ifjúság vándorkedve (…), ez a valóság világával meghasonlott ember gyötrött, üldözött menekülése... Hogy ez a világgá züllés... az epikában... mint a bűnös bűnhődése lép fel, azért van, mert a bűntudat tiltja. Nem szabad elszakadnunk a létező világtól, tennünk kell, ha nem is hiszünk tettünk értelmében: ’örökké a világ sem áll, de amíg áll és amíg él, ront vagy javít, de nem henyél.”

Ez hát Vörösmarty Isten-élményének egyik megközelítése: bűn és elveszett Éden. De nem ez a belső gyötrődés vezeti-e a XX. század Istent kereső nagy alkotóit? A szüntelen nyugtalanság, amit már a XIX. század Kierkegaardja, a filozófus megfogalmazott: Ő szorongásnak nevezi, amely nem más, mint „a megkísértett ártatlanság szüleménye. Amikor fölmerül annak lehetősége, hogy a megkísértett szabad lény kiléphet az ártatlanság égisze alól, akkor születik meg a szorongás. A szellem éppen a meghatározatlan jövő előtt állva érzi a szorongást.” (Szabó Ferenc)

Amikor a filozófus könyve íródott (A szorongás fogalma), Vörösmarty már 29 éve a Kerepesi temetőben nyugodott. A kor szelleme, a poézis modern fordulatának közelsége azonban már életében megéreztette vele, hogy a konvencionális Isten-kép sem úgy áll az ember előtt, ahogyan addig „téma” volt. Persze mindig „nagy téma” az értelem, a szív számára. (Pl. Berzsenyi Fohászkodása) Sík Sándor hajszálpontosan kimondja tanulmányában, hogy „Vörösmarty lelkiéletét vizsgálni nem könnyű dolog. Ő a magyar irodalom legnagyobb rejtőzője...; tudunk egyet-mást az igazi Vörösmartyról, de a nagy titok máig sincs mindenestül megoldva.” A titok egyik része — kétségtelenül — a költő Isten-élménye, hite. Amit erről — jelzésként eddig elmondtunk, azon szellemek meditációinak töredéke, akik a megközelítés keresztény útját választották, vagy annak a korszellemnek a filozófiai rendszerét elemezték/elemzik, akiknek a nyomán egyszer valaki fölfejti a titkot a Szózat költőjének rejtett életében. A nagy elemzők közt Babits Mihály írta le: „úgy tetszik nekem, hogy Vörösmarty alapélménye a végtelenség. Nála minden dolog végtelent rejteget.” Amit képzeletével ragad meg. Nem egyszerű lélektani funkció ez, nem megfogható életforma, „amelyben az emberség legmélye, örvényei zúgnak: az Abszolútum alaktalan élménye ez, amely (…) kifejezésre tör.” Sík Sándor szerint a költőnél a végtelen elsősorban határtalan. Amint a Tündérvölgyben (korai elbeszélő költeményében írja): „Én is oly dalt mondok világ hallatára — / Melynek égen földön ne légyen határa, / Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, / Azt én írva lelém lelkem asztalára.” Tegyük hozzá: a szerzeteseknél tanult Vörösmarty mintha ösztönösen (tudatosan?) „idézné” az Írást, amely a „létentúli létre” utal, s egyúttal hiszi és tudja: az élet számtalan bujdosásában az erős lélek naponta megfogalmazza e rejtett remény lényegét: mint próféta hallja a hangot. A jól ismert Zalán futásában az előbbit tömöríti: „Sokfélét gondola, többet / Érez, s akart mindent.”

Vörösmarty a legbensőbb tettek embere volt. Őrizte a gyermekkori Isten-élményt, amit az édesanyjától kapott. Erről vall a Délsziget csodálatos emléksora, benne a „lobogó fantázia elgondolta természet-vallás és a keresztény őskinyilatkoztatás motívumai. Ebből a szintézisből alakul ki a Zalán futása Hadúrjának „naivul kedves és gyermekien közvetlen érintkezése a mosolygó jóságos Istennel.” A piarista irodalomtudós, költő a gyermeklélek ártatlan korszakát említve látja a kisgyermek Vörösmarty „mozdulatát, aki elalvás előtt ’kezével a mennyet keresi’, ’szeme a kis csillag után jár’, amelynek közvetítésével Istennel társalog.” Aztán fölébred: „Szőke fejét fölemelte zavartan az éghez, / Szíve repesve köszönt a kis csillagnak, az élő / Istennek hálát örömében adózni felejte. / S őt az erős Isten meg nem büntette: mosolygott.”

Akár idilli pillanatnak mondhatjuk, de ha az érzékeny teológiai megfontolást komolyan vesszük, hogy Isten velünk szenved, s hogy alázatosságának a mélypont: a halál és a szenvedés a lényege, elmondhatjuk: Vörösmarty egy folyamat tanúságtevője: gyermekkori istenhite nem csökkent. A fájdalom hazája kínján, a valósággal való örökös szembenézése — fölébredés és valóság váltakozásában — a magyar ember sorsának természetes elfogadásával „a magyar Isten-élmény” realizmusa. És ebben meg kell találni azt a pontot, „ahol a két ellentétesnek látszó lendület találkozik.” Ettől a mondattól sem szabadulhatunk: „Minél mélyebb és minél szenvedélyesebb” a költő Isten-élménye, annál lehetetlenebb meg nem találni „a realitás rétegében való érvényesülését, az emberi kiélés lehetőségét.”

Mi ez a lehetőség? A költő hazafias érzete-élete és hazafias költészete nem az ifjúkorral kezdődött (30-as évek!), és nem váltott fel valami más érzést. Ősélménye (Isten és világ kapcsolatában) a végtelenben kereste „a maga életterét”. Férfikorában „egészséges realista életösztönnel. Abszolútum-igénye új területen éli ki magát és visszafordul a földi realitásba, azt öleli át a transzcendens élmény teljes odaadásával.”

Nem néz már vágyai távolába, abba vegyül, ami a közelben van, s ez a keresztény cselekvés Isten-méretű hivatása: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak.”

A Vörösmarty-meditáció innen folytatható.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu