„...nekem nincs szükségem”

Isten és az ember (és minden egyéb teremtmény) nem egyenlő méltóságúként áll egymással szemben — miért is kellene ezt különösebben igazolni? Amikor pedig az isteni igazság tiszta ragyogása Jézus életében bevilágít a bukott ember bűnös homályába, nem e homály áttetszővé válásától, nem a hit szemének esetleges felnyílásától függ az Isten dicsőségének kinyilvánulása. Ez már mindig is, eleve önmaga. Jézus kijelentése nem meglepő: „nekem nincs szükségem emberek tanúságtételére...” (Jn 5,34).

„Emberektől nem fogadok el dicsőséget” (Jn 5,41). Éppen ellenkezőleg: (eleve birtokolt) dicsőségének kinyilvánulása („én megdicsőítettelek téged … most te dicsőíts meg engem”: Jn 4,5) az emberekért és az emberek helyett történik. Jézus nemcsak az emberi bűnök teljességének magára vállalásával és elszenvedésével lép a szabadságát elhibázva bűnbe hanyatló ember helyére, hogy Megváltóként azonosuljon a megváltásra szorultakkal, igazságának tisztasága egyben (az ember helyett) megteremti azt a teret is, amelyen belül az ember saját igazsága elérhetővé válik. Mindez azonban a negatív elutasításával, az (emberi) igazság torzultságának felszámolásával megy végbe — ez pedig nem más, mint a pokol megtapasztalása, az az esemény, amelynek során a dicsőség teljes hiányával (a bűnnel, amelyet az emberektől „fogad el”) megterhelt isteni dicsőség úgy hull bele a sötétségbe, hogy világossága felemészti azt. „A sötétség végével mélységes erővel tör fel a fény. Ám a végigszenvedett sötétség már eleve abszolút fény volt” (Hans Urs von Balthasar).

Az igazság felragyogása az ítélet. „Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget” (Jn 3,19). Az embernek nincs szüksége másra, csak az ítéletre megjelenő Isten tanúságtételére, arra, hogy cselekvően tanúskodjon az igazságról, arra, hogy érte és helyette felszámolja mindazt, ami sötétség. Amit „elfogad” tőle, az az, amit érte és helyette végbevitt. Az ember sorsa immár visszavonhatatlanul és véglegesen annak a függvénye, miként teszi magáévá azt, ami ekképpen érte történt (és túlontúl bölcsnek tartja magát az, aki ennek konkrét formáiról biztos értékelést igyekszik kialakítani), miként engedi, hogy szabadsága belépjen a neki megfelelő térbe: „aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy” (Jn 3,21).

— mikes —

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu