A kellemes nyaralás titka

A nyári vakációt sokféleképpen lehet elképzelni. Van aki a tengerről álmodozik, van akit a hegyek vonzanak; egyesek távoli egzotikus helyekre utaznának, mások megelégednek azzal, hogy lemenjenek a Balatonra, vagy egyszerűen otthon kertészkedjenek. Ízlés kérdése – térne napirendre egy kézlegyintéssel a felnőtt olvasó. (Néha eltöprengem azon, vajon kinek írok, illetve ki olvassa írásaimat: fiatalok, felnőttek, idősek?) Pedig ezúttal ismét a fiatalokról írok, de a felnőttekhez (is) szólok. Nem hiszem ugyanis, hogy óriási a különbség e két világ között; amúgy sem tudjuk meghatározni, mikor ér véget a fiatalkor és mikor kezdődik a felnőttkor.

„Az időt lehet a jelenre összpontosítva,
intenzíven megélni“

E morfondírozás hátterében ugyanis egy közös, mindannyiunkat érdeklő téma húzódik meg: az idő kérdése, pontosabban a szabadidő kérdése. Ma baj van az idő fogalmával, legalábbis a mi „felnőtt világunkban”. Mindenféle téves, vagy legalábbis egyoldalú „filozófiák” uralkodnak el rajtunk. Az egyik legrámenősebbet egy, immár mindenki számára ismert angol kifejezéssel szoktuk emlegetni, mivel Amerikából honosodott át hozzánk: „time is money – az idő pénz!” Nos ezt az életfilozófiát szeretnénk nagyító alá venni, most a vakáció kezdetén. Kiindulópontunk pedig éppen egy, fiataloknál megfigyelhető, a felnőttek részéről gyakran elmarasztalt, idővel kapcsolatos magatartás: nagylelkűen bánnak saját idejükkel. Persze, a felnőttek szemében ez másképpen néz ki. „A fiatalok elpazarolják idejüket”, „A fiatalok lusták”, „A fiatalok rengeteg haszontalan dologra fordítják drága idejüket” stb. zúdulnak feléjük a kritikák. Legyen bátorságunk azonban betekinteni a háttérbe, hátha a fiatalok „gondtalan időfilozófiája” mégiscsak tartalmaz egészséges megsejtéseket is, amelyeket jó lenne újra tudatosítanunk, elsősorban azt, hogy az idő önmagában nem érték, hanem attól nyeri értékét, amibe befektetjük azt. A legértékesebb „időveszteség” azok a percek vagy órák, amiket Istennek szentelünk vagy embertársainkra „pazarolunk”. Az Úr Jézus sok „drága időt vesztegetett” első tekintetre haszontalan „esetekre”, mint pl. Nikodémusra, a szamáriai asszonyra, a gyerekekre, a negyvennapos böjtre ott kinn a pusztában, éjjeleken át imádkozott…

Ma már nem tudunk lazítani. Nyaralásunkat is sokszor csak úgy tudjuk elképzelni, mint lázas tevékenységet: idegölő végeérhetetlen utazásokat, könyörtelen hajszát a látványosságok után, de sok esetben magunkkal cipeljük munkánkat is. Ma egyre gyakrabban látni repülőkön és vonatokon embereket, akik viszik magukkal hordozható számítógépüket, övükbe akasztott mobil telefonjukat, hogy továbbra is folytathassák mindennapi munkájukat. Az új lelkiség másként látja a dolgokat. Amikor utazunk, akkor az élmény nem a megérkezés, hanem maga az utazás, amikor strandolunk, akkor nem a telefonálás az esemény, hanem a napozás és fürdés.

Nem kellene félnünk a „semmittevéstől” sem. Már a régiek tudták, hogy létezik egy olyan lelkiállapot is, amelyet úgy hívtak, hogy „otium creativum”, azaz kreatív semmittevés, amikor is az ember mintegy az agyát pihenteti. A szerzeteseknél pedig közkedvelt volt ez a mondás: „ha túl sok a munkád, akkor menjél el előtte sétálni!” utalva ezzel arra, hogy a kapkodás a jól végzett munka ellensége, ellenben a lazítás nagy segítséget jelenthet a ránk váró munka jobb megszervezésében. Nos, mindezt mintha a fiatalok könnyebben megértenék, amikor tudnak „bámészkodni”, önfeledten táncolni, elmerengeni egy erdő magányában.

Az idő fogalmát a keresztény hagyományban erősen meghatározta egy, a görög gondolatvilágból átvett megkülönböztetés: kronosz és kairosz. A kronosz a könyörtelenül haladó idő, a múlás ritmusa; a kairosz viszont a jó alkalom pillanata, a keresztény számára a kegyelem ideje, Isten jelenlétének pillanata: „Beteljesedett az idő – kairosz – és már közel van az Isten országa” (vö. Lk 1,15).

Az idővel szemben három állásfoglalás lehetséges: az időt lehet elvesztegetni, vagy lehetséges a jelen pillanatra összpontosítva intenzíven megélni, vagy kiszolgáltatottnak, letepertnek érezni magunkat. Az idő elvesztegetése gyakran azonos az unalommal: az ember nem tudja, mit kezdjen magával, idejével, élete mintegy üres járatban forog. A kiszolgáltatottság érzése akkor jelentkezik, amikor valamiképpen áldozatnak tudjuk magunkat, mert több az elvárás, a feladat, mint amennyire időnkből, illetve képességeinkből telik. Az ember nem képes élvezni a jelen pillanatot, mert mindig másfelé járnak gondolatai.

E két véglet között azonban lehetséges egy harmadik út is: a jelen pillanatra való összpontosítás. A hagyományos lelkiség ezt egy tömör formulában fejezte ki: „Age, quod agis – Tedd azt, amit éppen teszel” és számos anekdotával támasztja alá a szentek életéből. Amikor Szent Ambrust, Milánó nagy püspökét megkérdezték, mit tenne, ha most jelentené neki az Úristen, hogy elérkezett halála pillanata, nyugodtan azt válaszolta, hogy folytatná pontosan azt, amivel éppenséggel foglalkozott. A szent püspök pedig történetesen kártyázott! Ez a magatartás jelenti az időnek, mint kairosznak, kegyelmi pillanatnak való megélését, amit Szent Pál úgy fogalmazott meg, hogy „bármit tesztek: esztek vagy isztok, mindent Isten dicsőségére tegyetek!”

Lelkiéletünk az időben bontakozik ki. A kereszténynek tudnia kell visszatekintenie a múltra, amennyiben az jelenünk háttere, de tudnia kell fürkészni a jövőt is, a célból, hogy felkészüljön rá persze anélkül, hogy fantáziába menekülne. Mindenesetre szeretetünk és tevékenységünk a jelen pillanat feladata és mint ilyen vallásos jellegű: a jelen pillanat az az alkalmas idő, ahol találkozhatunk Istennel és az emberekkel, amikor kibontakozik kreativitásunk. Az idő nem ellenség, amellyel hadakozni kell, hanem Isten ajándéka, ezért ha tudatosan cselekszünk, tegyünk bármit is, az idő kairosszá, Isten adta lehetőséggé válik.

Minden olvasóknak, fiatalnak, felnőttnek és idősnek, kívánunk kellemes nyaralást, gondtalan pihenést és kreatív semmittevést.

Szentmártoni Mihály SJ

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu