Jegyzetek a liturgiáról

Az olvasmányközi énekek elsőjét a legrégibb liturgikus könyvek így hívják: Responsorium Graduale, majd a 11. századtól inkább ez marad a neve: Graduale. Mint tudjuk, a „Graduale“ szó értelme: lépcsőének, vagyis az énekes a szószék, a 4-5 lépcső magasságában lévő evangélium-olvasó hely, az ambó lépcsőjén állva adta elő. A „Responsorium“ szó jelentése: válaszoló, s az új római misekönyv is visszaidézi ezt a megjelölést: psalmus responsorius, magyarul: válaszos zsoltár.

Bármennyire korrekt és hagyományos ez a megjelölés, a gyakorlatot is érintő félreértés forrása lett. Sokan úgy gondolták, hogy a „válasz“-ra való utalás a tétel nevében azt jelenti, hogy ez az ének válasz az előtte elhangzó olvasmányra. Egyes liturgiamagyarázók meg is próbáltak a római liturgia olvasmány-perikopája és a rá következő ének között tartalmi összefüggést kielmélkedni. Minthogy ez gyakran (sőt többnyire) nem sikerült, az ősi repertoár elvetésére ösztönöztek: olyan „válaszos zsoltárokat“ kell kreálni, melyek a névnek megfelelően valóban válaszok az olvasmányra.

Más értelmezés is megjelent: az olvasmányban Isten szól az emberhez, a rá következő zsoltárban az ember válaszol Istennek.

A közvélekedés gyakran jár évtizedekkel a tudományos eredmények mögött. Valóban, mindkét fent jelzett értelmezés 50-60 évvel ezelőtti liturgiatörténészek eredményeit népszerűsíti, és próbálja a gyakorlatba átültetni. A régi írások rendszeres és kritikai átolvasása azonban az utóbbi évtizedekben eltérő, egyházi körökben még kevéssé tudomásul vett eredményre vezetett.

Elsősorban kiderült, hogy a legelső századokban ez a zsoltár maga is olvasmánynak számított. A zsoltároskönyv, mint a Biblia része került felolvasásra, bizonyára szólista által, s valószínűleg a nép bekapcsolódása nélkül. Feltehető, hogy ezt a stádiumot őrzi az ősi Tractus műfaj. Később, talán a 4. századtól egyre inkább „énekké“ vált ez a zsoltárolvasás, s abba refrénjével a nép is belekapcsolódott. Végül amikor a miseéneket átvették a szkólák, a műfaj átalakult elmélkedő énekké: a zsoltárból kiválasztott két vers díszes dallamú előadása különösen erős hangsúlyt adott a zsoltárból is felhangzó, az egyház ajkára vett isteni szónak, mert a lassú (ún. melizmatikus előadás) a szöveg mélyebb átgondolására inspirált. Ez a „Graduale“. A régi válaszos előadás emlékét őrzi az a szokás, hogy sokhelyütt a Graduale második versszaka után újból elénekelték az elsőt.

E zsoltár nevében a „responsorius“, azaz válaszos tehát nem azt jelenti, hogy az olvasmányra válaszol, azzal tartalmilag össze kell függnie, hanem azt, hogy előadása (azután, hogy a régi szólisztikus zsoltár-olvasás megszűnt, vagy visszaszorult a nagyböjtbe) felelgetős formában történik: a gyülekezet felel a szólistának, illetve a Graduáléban kórus a kórusnak. Ezért is helyes, ha a válaszos zsoltárt nem az orgonista énekli a karzatról, hanem egy liturgikus ruhába öltözött énekes az ambó vagy a szentély lépcsőjéről.

Tartalmilag pedig ez az ének az ünnephez tartozó vagy általánosabb jelentésű, önálló gondolatokat hordoz, mely éppenséggel kapcsolatban állhat az olvasmánnyal (mint a mai olvasmányos könyv számára meghatározott zsoltárok), de lehet attól független, mint más, jogilag éppoly érvényes zsinat utáni kínálatban: az Ordo Cantus Missae könyvének egyéves ciklusában (ezt olvassuk magyarul az Éneklő Egyház miséiben), a Graduale Simplex időszakos (többh héten át változatlan) zsoltáraiban (vagy éppen a Hozsanna-függeléknek az olvasmánytól független, sőt a római liturgikus könyvekben is ismeretlen válaszos zsoltáraiban).

Dobszay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu