„Arra tett kísérletet ez a könyv, hogy — az elvakultságon, a pártos szenvedélyeken, a szándékos feledékenységen túl — fölvázolja a kommunista világban elkövetett bűncselekmények átfogó képét, az egyéni gyilkosságtól a tömegmészárlásokig” mert „egész fönnállása alatt az egész kommunista rendszernek a bűncselekmény volt az egyik jellemzője”. A rémuralom jellegét elsősorban az ember elleni bűnök alkotják, és „sok közös van bennük, bár rendszere válogatja, hol milyen gyakorlat járja leginkább: kivégzés, különböző úton-módon — agyonlövés, akasztás, vízbe fojtás, agyonverés, bizonyos esetekben harci gáz, mérgezés vagy autóbaleset útján — halálra éheztetés — éhínség szándékos előidézése és/vagy élelemsegély elmulasztása — deportálás —, ekkor (gyalogmenetben vagy marhavagonban való) szállítás közben vagy a lakó- és/vagy kényszermunkahelyen (kimerültség, betegség, éhezés, megfagyás miatt) egyaránt bekövetkezhet a halál. Megközelítően százmillió halott”. Ijesztő és irtózatos a felsorolás, de a 855 oldalas könyv ezeknek az adatoknak az írásban való részletezése, mert „csak kevés levéltári fénykép ad hírt a Gulágról vagy a laokajról, és semmilyen fénykép sincs a kuláktalanításról, vagy a nagy ugrás okozta éhínségről”. A könyv — amely eddig huszonhat nyelven jelent meg — a Demokrata 1999 szeptemberi száma szerint (A vörös holokauszt) a két totalitárius rendszert az áldozatok szempontjából hasonlítja össze, s mint Courtois írja: „együvé kerül az „osztály alapú” népirtás a „faji alapú” népirtással: egy ukrán kulák kisfiú, akit a sztálini rendszer lökött szándékosan éhhalálba, éppen annyit „nyom a latban”, mint egy zsidó kisfiú éhhalála, akit a náci rendszer taszított éhínségbe a varsói gettóban. „Nem az most a szándékunk — írja Courtois —, hogy ki tudja, miféle gyászos számszaki összevetésre vállalkozzunk, a borzalomnak valamiféle kettős könyvelésére, a kegyetlenség valamiféle rangsorolására. De azért makacs dolgok a tények, és azt mutatják, hogy a kommunista rendszerek bűntettei körülbelül százmillió ember életébe kerültek, ezzel szemben 25 millió ember halála írható a nácizmus rovására. Ennek az egyszerű megállapításnak azonban legalábbis gondolkodóba kell ejtenie bennünket, hogy összevessük azt a rendszert, amelyet 1945 óta az évszázad legbűnösebb rendszerének tekintenek, a kommunista rendszerrel, amely teljes nemzetközi jogosultságot élvezett 1991-ig, bizonyos országokban mindmáig hatalmon van, és világszerte akadnak hívei... A Lenin kezdeményezte és Sztálin, valamint tanítványai rendszeresítette módszerek nemcsak emlékeztetnek a náci módszerekre, hanem igen sok esetben meg is előzik őket.” Valóban „nem nyugodhatunk bele a féloldalas történetírásba, amely figyelmen kívül hagyja a kommunista oldalt... Olyan jelenség történelmével van itt dolgunk, amely az egész világon bontakozott ki, és az egész emberiséget érinti”.

De honnét a szinte mindmáig tartó, szinte cinkos csönd? Egyrészt „kapzsiság, botorság, hiúság, erő- és erőszakbűvölet, forradalmi szenvedély, akármi lehet az oka, hogy a totális diktatúrák, a kommunista diktatúra ugyanúgy, mint a többi, mindig találtak talpnyalókat, ha szükségük volt rájuk...” Másrészt „ a Nyugat sokáig különleges vakságot tanúsított a kommunista propagandával szemben, mert együgyűnek bizonyult egy páratlanul fondorlatos rendszerhez képest, félt a szovjet hatalomtól, és cinikusok voltak a politikusai és spekulánsai”. Ha elmélyültebben nézzük meg az okokat, akkor megtalálhatjuk az elvontságot, „amely szoros kapcsolatban van az ideológia eljárásaival, a rémuralom egyik alapvető elemével: nem embereket végeznek ki, hanem „burzsujokat”, „kapitalistákat”, „a nép ellenségeit”, nem II. Miklóst és családját mészárolják le, hanem a „feudalizmus főkolomposait”, a „vérszopókat”, „a heréket, a tetveket...” A zseniális Szolzsenyicin, aki megjárta a pokol bugyrait, jegyzi le a Gulag szigetcsoportban kíméletlen szókimondással a következőket: „’Ó, messzetekintő, bölcs, minden tekintetben humánus ügyintézés!’ — írja a Life magazinban Leibovic, New York állam Legfelsőbb Törvényszékének bírája, Gulagnál tett látogatása után. ’Míg büntetése éveit tölti, addig is megőrzi a fogoly emberi méltóságát és önbecsülését’ — ennyit látott, ennyit értett az egészből. Ó, boldog New York állam, amelyben ilyen kapitális marha tölti be a bírói tisztet”.

Ehhez nem kell semmiféle kommentár, ez a kendőzetlen valóság. S hogy a katolikus egyház mit mondott, azt jól tükrözi a Fekete könyvben idézett, 1931-ben kibocsátott — tehát még a hatmillió áldozattal járó ukrajnai éhínség, az 1937-38-as nagy tisztogatás (melynek során 1,8 millió embert tartóztattak le, és mintegy 690 ezret meg is gyilkoltak), a második világháború alatti és utáni embergyilkolás előtt — Quadragesimo anno enciklika 112. kitétele: „A kommunizmus két elvet hirdet és érvényesít, mégpedig nem a pincék titkos rejtekén, hanem nyíltan és nyilvánosan, akár a legerőszakosabb eszközök igénybevételével is: a kíméletlen osztályharcot és a magántulajdon teljes eltörlését. Céljai elérésért semmitől sem retten vissza, semmit sem szégyell; a hatalomra jutott kommunizmus pedig meg is mutatja hihetetlen, vadállati kegyetlenségét. Tanúsítják ezt azok a hullahegyek és romhalmazok, amelyekkel a kommunizmus borította el Kelet-Európa és Ázsia tágas tereit.”

Mindezekhez fölösleges megjegyzést fűznünk, legfeljebb csak annyit a Nagyvilág Kiadó által megjelentetett és (szándékosan?) vérszegényen terjesztett nagy erejű munkával kapcsolatban: tolle, lege, vagyis vedd és olvasd!