János-tüzek

Ő tudta, hogy halálra adják
Jánost ki rámutatott: Íme
a Bárány
Aztán – ki tudja – miért
hallgatott. Így hallgat a
Titoktitok-árkok mélyén”

János a Titok előhírnöke; az egyetlen, akit Keresztelőnek neveztek a kortársai. Izajás, a próféta írta róla: „Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat…”

Andocson, a „Jánosok oltárá”-nál, ahol az oltárképen Nepomuki Szent János, az evangelista és a Keresztelő barokkosan ábrázolt alakjához az utóbbi szüleinek: Erzsébetnek és Zakariásnak szobor-emléke társul. Mégis csak ez a János az uralkodó, a szőrruhás, akit korábban Illésnek „néztek”, hiszen bőrövet is viselt. Helyesebben: Illés jutott eszükbe; ő az utolsó időben visszatér, hogy a Messiás hírnökeként fölkészítse népét az üdvösségre. Hitték(?): a régi prófétaság szellemének megfelelő „új Illés támadt”…

Aztán elhangzott: „Tartsatok bűnbánatot”. A keresztsége is, felszólítása is új volt Izrael földjén. Halála a későbbi századok festészetében alkatára-gondolkodására vallóan a Heródiás követelte fej ikonográfiai ábrázolása: kódex-lapon a fejen „végtelen nyugalom árad el”. A lap a VI-VII. századból való. Ünnepi ikonon (V-VI. század) így jelenik meg János: a keresztre feszítésnél Mária mellett ő áll, aki egyszer már tanúsította: „Íme, az Isten Báránya…” A VIII. században jelenik meg helyén az evangelista János, a „szeretett tanítvány.“ Eredetileg tehát Mária és a Keresztelő a közbenjárók…

Alakja vizek jelképéből sem hiányzik: a Jordán folyóban keresztelt, amit élő vizek forrásának tekintettek, benne meggyógyult Námán, a Jordánon át ragadta el Isten Illés prófétát. Másoknak a Jordán maga a keresztség volt. Vizekről és keresztségről Aranyszájú Szent János (és Vazul) ír, elmélkedik, s ki ne gondolna a bizánci Ivánra – aki az egyházi; kultikus gyakorlatban a Keresztelőt jelenti: „A víz mindent mos, öntöz és tisztít. A víz természete ugyan egy, a teremtményekben azonban többféleképpen oszlik el: az olajban édesség, a liliomban fehérség, a rózsában piros szín…, ital a négylábúaknak, fölneveli a halakat… Valahányszor meggazdagodunk, a víz által gazdagodunk meg… Nem képes az emberi beszéd, hogy a víz sokat magasztalt kegyelmét pontosan kifejtse… Noha sokat beszéltem a vízről, nem tudom, honnan jön rám ismét ez a szomjúság, s most is a vizeken átkelve megint szomjas vagyok —, de emlékezem arra, amit Üdvözítő Jézus Krisztusunk hirdetett az evangéliumban: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék; aki ugyanis hisz bennem, mint az Írás mondja, annak bensejében élő vizek forrása fakad. Jöjj, boldog apostol, János, hívj minket a Jordánhoz! Valóban sok víz folyt le azóta, tőled kapjuk az isteni koszorút. És: megkeresztelkedett a Bűntelen és megszentelte a földkerekség vizeit… Amikor vizet látsz, fuss hittel!”

Elemek sorában Ivánhoz társul az ő éjszakájának tüze; a régi tűzgyújtás (szent pillanat!) magyarázatát több bibliai helyre hivatkozva nyújtja az egyházi; az ószövetségi könyvek bálványozásnak tartják, János evangelista könyvét viszont a világosság dicséretével kezdi: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel. Megjelent egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve.” Ő tett tanúságot a világosságról. Jézus ezt mondja róla: „Égő és világító lámpa volt, de csak ideig-óráig akartatok a fényében élni.” Gyönyörködtető költői jelenet a XVIII. századi komáromi jezsuita gimnázium hagyománya: János napján hat diák fáklyával vonult a nagytemplomba – pásztor gúnyában. Köztük aranyban-ezüstben egy ifjú: János, aki habfehér bárányt vezetett. Történelmi följegyzésben áll, hogy János király az egyik győzelme örömére Szent Iván-tüzet gyújtott.

Erdélyben – Csíkszentdomonkoson, az angyalozás az ünnep játéka; az angyalok fején búzavirágból font koszorú, köztük a királyné halad. Jánost köszöntik, aztán figyelmük Jézusra „terelődik”: „Örvendj, szűvem, örvendj, várakozó napon, / Keresztelő János nevének napján... / Fényes kristálytükör a Jézusunk szűve, / A szép liliomnak zöldelő mezeje…” S már a golgotai passió történetében járunk, balladás talánnyal: „Látjátok a Jézust talpig álló vérbe… / Szent Jánoson kívül egy kerek dombocska, / Azon növelkedik egy édes almafa. / Édes az almája, csukros a rózsája, / Azalatt ül vala Szűzanya Mária…” Mintha az V-VI. századi keresztfa ikonográfiája térne vissza az erdélyi ünneplésben: a Keresztelő és a Szent Szűz csöndes órája.

Honi tájakról érdemes átlépni határokat: Róma lateráni keresztelő kápolnájában (első formája 322 körül épült!) a keresztelőkút párkányán a jótollú Nagy Szent Leó disztichonja „folytatja” az Aranyszájú sorait:

„Életnek forrása ez itt életre reményünk,
Szentté válik aki ebből megszületik.”

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu