Nagyszombat este volt. Elindult, hogy a falvak híveivel együtt zengjék a húsvéti öröméneket. Megtörtént. Aztán tovább indult. De hiába várták, már nem érkezett meg. Kedden újságcikk közölte: „Súlyos baleset történt a 26-os főúton, egy személy súlyos, életveszélyes állapotban került a miskolci kórház baleseti sebészetére”. Telefon: „Igen, itt van… Most nem lehet… súlyos…”. Telefon: „Imádkozzunk minden templomban..”

Eltelt három hét, három szörnyű hét. Soha ennyit még nem imádkoztunk. Érted aggódtunk. Telefon. „De igen… Tegnap este 10 óra körül… Majd te beszélj, ha tudsz…”

Újabb két hét. Majd csütörtök lett. Féltem. Tudtam, te majd, mint mindig a szemináriumban, most is segítesz. Csak most már a mennyből.

Szentelő főpásztorod most fekete ruhát öltött. Meghatódottan állt édesanyád és testvéreid elé, a hívek elé, a papok elé. Aztán könnyes szemmel léptem az oltárhoz. Képeket akartam rólad mutatni, legalább lélekben.

Az első. Te ott álltál a hálóterem ajtajában, 18 éves ifjúként. Kezedben portörlő rongy „Segítsek a te szekrényeidet is kitörölni”? – kérdezted. És persze kezet fogtunk. Aztán két év egy hálóban. Mindig ilyen segítőkész voltál. Mindenkinek mindene lettél.

A másik kép. Az utolsó találkozás ebben a földi életben. Nagycsütörtök. „Hogy vagy? - Köszönöm, jól, de most sietek, majd még találkozunk.” Nem így lett. Akkor is azért siettél, mert segíteni akartál mindenkinek. Miért akartál ennyire jó lenni? Ezeket kérdezem magamtól. Azért, mondanád, mert a szeretet nem múlik el soha, ez volt a papi jelmondatod is. Most már tudom, valóban nem múlik el a szeretet, mely Istentől való. A tied ilyen volt.

A harmadik kép csak halványan él bennem. Ott állsz a mennyei udvar boldog házában, zenged a húsvétkor abbamaradt alleluját, mi pedig, a te társaid, akikkel együtt voltál hat évig a szeminárium házában, megyünk az „örök hajnalcsillag”, Jézus Krisztus felé, és te ott vagy, készíted helyünket, nyújtod kezedet.

Úgy köszöntem el tőled, ahogy azt a római katakombák mélyén lehet látni az őskeresztények sírjain: „Élj tovább Krisztusban!”.

Aztán énekeltek az ifjúsági hittanosaid, síró, remegő szájjal. Majd mi, a társaid megfogtuk nehéz tölgyfa koporsódat, és miközben könnyeink potyogtak, bukdácsolva vittünk téged földi pihenőhelyedhez.

Majd hazajöttünk. De ami történt, életünk végéig velünk marad. És addig, amig újra találkozunk, csak arra tudok gondolni, a te életed nem volt értelmetlen, hiszen arról tettél tanúságot, ami a legfontosabb: a szeretet nem múlik el soha!

Novák István