Mensáros Zoltán

Holtvágány

Márta kesztyűben is alig érezte már az ujjait. A szatyor fonott fogantyúja szinte a tenyerébe fagyott. Kihűlt a lába, és a hideg lassan befurakodott a szoknyája alá. Mégis újra meg újra megkerülte a háztömböt. Talpa alatt ropogott a hó. Egy pillanatra gyerekkori szánkázások emléke surrant el a homloka mögött, és – nehogy sapkáját faág sodorja le – önkéntelenül előrehajolt. Aztán megint a jelen. A behavazott járdán önmagát látta lépkedni. Látta a kapualjak sötétjét is, a magasban kifeszített lámpák fénytócsáit a fehér úttesten, ahogy időnként megbillentette őket a szél. De valahányszor az utca a Duna-part felé fordult, és a víz felől csípős levegő csapott az arcába, megtorpant.

Felhőtlen volt az ég.

Csak a csillagok között húzódott egy-egy tejfehér csík. A túlsó part fölött hidegen világított a hold.

Az asszony meggyorsította lépteit, majd befordult a következő sarkon.

A szűk falak mentén enyhébb volt a levegő. A csemegebolt előtt ácsorogtak még néhányan. Ha olykor kicsapódott az ajtó, egy pillanatra felszakadt a csend is.

Márta saját arcát kereste a kirakatüvegben. Ösztönösen megigazította a haját. Aztán újra a sarok felé indult. Hideget érzett. Mintha a magány piócaként tapadt volna rá. A rakpart vaskorlátjába kapaszkodott. A sziszegő jégtáblákra bámult. Egy autó fel-felvillanó fényszórója szinte átvilágított a kabátján. Ijedten tovább lépett. Úgy érezte: a váratlan sugárnyaláb csontig mezteleníti.

Korán jöttem! – gondolta, és eszébe jutott Sándor. Valami furcsa megszokás kötötte ezekhez a rakparti utcákhoz. Iskola után is itt verődtek össze néhányan annak idején, hogy végül a közeli cukrászdában költsék el szűkre szabott zsebpénzüket. A bejárat melletti boxban ücsörögtek mindig. Valahányszor kinyílt az ajtó, nyirkos levegő csapott az arcukba. A kávégépből azonban melegen sistergett a gőz. A szomszédos fülkék magas támlái mögül cigarettafüst gomolygott a mennyezet alá. Nyomukban egymásba gabalyodott szavak, bizalmasnak szánt mondatok kúsztak fölfelé.

Ösztönösen végigtapogatott a derekán.

Sándort ősszel ismerte meg. Szalonnasütéskor valahol a hegyen. Úgy szaladgált a farakás körül, akár egy gyerek. Mert az összehordott ágak nehezen fogtak tüzet a délutáni zápor után. Teli tüdővel próbálták élesztgetni a sűrű füst mögé bújt lángot. Aztán recsegve-ropogva meggyulladt mégis. A szürke gomolyag lassan elszakadt a tűztől, de alacsonyra ereszkedett felhőként még sokáig lebegett a fák lombjai között. Sötétedett. A mélyben alig látszott a város. Nehezen indult meg a beszéd. A hegyesre faragott botok végén azonban annál gyorsabban pirult a szalonna. Később rádió került elő valahonnan.

Az asszony zavartan ellépett a kirakat elől.

A sötétben ekkor melléje lépett valaki. Márta ismét a csemegebolt felé indult. De a kirakatüveg előtt megtorpant, és ruháján-sapkáján önkéntelen igazított valamit. Aztán a híd irányába fordult, és meggyorsította lépteit. De amikor a lépések elmaradtak mögötte, nyomban lelassított.

Csak a szél kavarta fel a havat. Gerincén ekkor jéghideg döbbenet lúdbőrözött végig. Alakja mennyboltnyi vászonra vetítődött hirtelen. Végtelen lett benne a csend. Öregnek érezte magát. Aztán a háborúvégi pinceélet jutott eszébe, az értelmetlen öldöklés, és azok a tetemek, amelyek hús-vér barikádként ott feküdtek a ház kapujában. A közeli parkban temették el őket. Iszonyodva nézett rájuk. Bakancs nélküli lábak, bezúzott koponyák, viaszsárga bőr és fojtogató bűz mindenütt. Amikor a döglött lovakra került a sor, valaki rászólt.

Kislány! Nem magának való látvány ez! – hallotta most is.

Az asszony idegesen rántott egyet a vállán. Kézitáskájának fogantyúja a könyökéig csúszott. Aztán felesége lett az ismeretlennek – és a táska bőrszíját a vállára akasztotta ismét. Egy munkája közben elgáncsolt férfi mellett vészelte át az ötvenes éveket. Mert egy tanárnak – ha diákjait nem volt hajlandó politikai kalodába préselni – alig akadt keresnivalója az iskolákban. Fiatalon temette el.

Majd évek múlva Sándor.

Márta a rakpart felé indult megint. Arcát nekinyomta a szélnek. Egyszer-egyszer fényszóró pásztázott végig a hátán. Hegyes cipősarka apró lyukakat szúrt a hóba. Mintha üldöznék. Bokája meg-megbicsaklott a fagyott aszfalton. Aztán behúzódott az egyik kapu alá. Az elhagyott hajóállomás tetején – akár a levelét veszített faág – néhány magasba nyúló antenna hajladozott. Ilyen csupasz lenne belül ő is?! Szorongva sietett tovább. Hasonló érzéssel görnyedt annak idején a hivatal íróasztala fölé. Dobhártyáját át- meg átdöfte a zakatoló összeadógép. A számokkal zsúfolt papírkígyók pedig szinte a nyaka köré csavarodtak. Csak akkor eszmélt fel, ha a magány ellen tiltakozó indulatai már-már szétfeszítették a homlokát. Ez az izzás csaknem gyűlöletté sűrűsödött benne.

Még nem vagyok öreg! – ismételgette valahol a koponyája mélyén, és az újra feltámadó széllökések elől a házfalak mellé húzódott.

És a gyerek?

Az asszony megtorpant. Keresztülfújt rajta a szél. Majdnem elcsúszott a letaposott havon. Lábainak akaratlan lendülete is egyre távolabb sodorta a rakparttól. A drótokon himbálódzó lámpák üvegére ráfagyott a hó. Alóluk töredezett fény szóródott szerte: lent kásás tócsákká olvadt a jég.

Körülötte megnövekedett a forgalom. Villamos gurult a síneken. A magasban áramszedő villant.

A kórházi műtőlámpa neoncsöve volt ilyen kék! – torpant meg hirtelen, és tenyerét akaratlanul a köldök tájékára fektette. Aztán fájdalmat érzett belül és riasztó ürességet.

Gyilkos lennék?! – kalapált benne egy nem várt hang vádolón, és bizonytalan léptekkel a rakpart felé indult megint. Hókupachoz ütődött a szatyor. Jégdarabkák peregtek le róla. A mélyben keményen morajlott a víz. A lépcsők szélét fagyott hullámok horzsolták.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu