Hogy senki közülünk el ne vesszen…

Harminc éve, amikor a névsorban utolsó társunk is megmérettetett az érettségi vizsgán, elköltöttük utolsó ebédünket, rég kitört már a nyár, a többiek hazautaztak, szinte tériszonyunk volt a ferences gimnázium nagy, üres épületben, Antal atya, szeretve tisztelt osztályfőnökünk ebben a minőségében kiadta az utolsó utasítását: irány a templom.

A négy rövid (vagy hoszszú) gimnáziumi tanév minden vasárnap reggelén itt hallgattunk misét, a szombat esti litániákat követően itt gyóntunk valamelyik félhomályos sarokban, itt izzadt az összekulcsolt kezünk és lángolt az arcunk, itt tanultuk meg (többé- kevésbé), hogy a bűnök elkövetése a szégyenletes, nem pedig a megvallásuk. Itt, ezek között a tömjén- és emberszagú falak között, a kamaszos komolytalankodások és a felnőttes közönyösködések szüneteibe préselődött őszinte pillanatokban érintett meg minket - mindanynyiunkat máskor és másképp - az Isten, talán a régi társak is emlékeznek még ilyen pillanatokra. Itt zokogott a padra borulva Gy. barátunk, akinek az első gimnáziumi év karácsonyán halt meg az édesanyja, itt imádkozott szorongva T. és M., akiket az első év végén rendőrök vittek el kihallgatásra az iskolából, „politikai okokból”. Itt imádkoztunk szinte mindannyian, hogy írjon már az a lány, akit a tánciskolában megismertünk, hogy ne feleljünk fizikából, hogy elvigyenek a szüleink ebből a börtönből, vagy hogy ittmaradhassunk, hogy…, hogy… , hogy… Ha ezek a falak beszélni tudnának… De ezek a falak Nepomuki Szent Jánosként, kitépett nyelvvel hallgatnak, előbb dőlnek össze, hogysem bármelyikünk legapróbb titkát is elárulnák. Ezek közé a falak közé jöttünk be akkor együtt, diákként utoljára. Antal atya jó papként a rábízottak nevében szólt az Istenhez: „add Urunk, hogy senki közülünk el ne veszszen”.

Nem tudom, jól imádkoztunk-e akkor, harminc éve. Azóta szereztünk sok-sok diplomát, jónéhány doktorátust, letettünk számos nyelvvizsgát, házasodtunk (többször is a kelleténél), gyerekeket neveltünk és örültünk unokáknak, temettünk szülőt és barátot, hűségesek és hűtlenek is voltunk emberhez és ügyhöz is, bejártuk a fél világot és ültünk szűk börtöncellában – ha egyenként mindez nem igaz is mindannyiunkra, de élményeinket átlagolva, egymással közösséget vállalva mégis elmondható.

Többen vannak, akik már nem járulhatnak hozzá az élmények összeadásához. Velük is közösséget vállalva azt is mondhatjuk: meghaltunk.

Emlékezetemben végignézem a tárgyi valójában már elenyészett régi tablót, és reménykedni kezdek, hogy talán jól imádkoztunk harminc éve. Hogy talán nem veszett el az a társunk sem, akit azóta se láttunk, az se, aki bírósági ítéletre vár, őrá pedig néhány börtönév… Talán az sem, akinek (részben nyilván saját hibájából) éppen bomlóban a családja. S talán az sem, akinek már csak a sírját látogathatjuk meg. Az eddigi találkozókon hallhattunk sikertörténeteket és árulkodóan szűkszavú önéletrajzokat. És gyászhíreket.

Meg tudnánk ítélni, melyikünk veszett el? Valaki más az, aki a szívek mélyére lát, aki hajszálainkat is számon tartja. Legföljebb sejtjük, miféle életesemények azok, amelyek elveszejtenek, és melyek menthetnek meg akár mindenek ellenére is. Ha majd nemsokára újra találkozunk, mindenesetre mondjuk el — valaki talán még emlékszik az egész szövegre – azt a régi imát: „add Urunk, hogy senki közülünk el ne vesszen”.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu