Könyvespolcra

Az utolsó mohikán

Isznak-e még az emberek eperpálinkát? - kérdezi Márai SándorSzindbád hazamegy című remek regényében Krúdy Gyula alteregója a kocsistól. Írnak-e még nálunk tárcát az írók? - kérdezhetném tétován, miközben az újságokat lapozgatom, s nem kevés nosztalgiával gondolok Kosztolányi vagy éppen Márai "vonal alatti" remeklésére. Nem, a tárca mintha kiveszőben volna, helyét a politikai elemzések veszik el, a közvetlen és direkt reakciók, amelyekből többnyire épp a "szép írás" hiányzik.

Szeghalmi Elemér a műfaj egyik utolsó mohikánja, olyan idők hiteles tanúja, amelyek lassan legendává válnak, de az ő tárcáiban megelevenednek, tanulságossá érnek. Olvasom új könyve, A magyar valóság kálváriáján írásait, s képzeletemben egyszerre megjelenik a régi Új Ember. Az ötvenes-hatvanas évekbeli szerkesztőségi értekezletek, Pénzes Balduin a papírlapjával, a bölcsen mosolygó Szigeti Endre, a figyelmes Sinkó Ferenc, a mindenben tájékozott Mihelics Vid, a bámulatosan merész Kunszery Gyula és a többiek, amint azt latolgatják, hogyan lehetne kijátszani a cenzor éberségét. Mert akkor és ott ez volt a magyar valóság, s ezek a tehetséges, hűséges írók hétről hétre felkapaszkodtak a kálváriadombra, abban a meggyőződésben, hogy szolgálniuk, védelmezniük kell az igazságot, még ha veszélyes vállalkozás is.

"Egy tárca is kellene" - sóhajtotta a főszerkesztő. - "Gyurkám" - nézett apámra. S megszületett a tárca. Pilinszky, Rónay György vagy éppen Magyar Ferenc írták, s belefoglalták a szívüket.

Szeghalmi Elemér, ha elfoglaltsága engedte, teljes jogú tagként ült az értekezleteken. Figyelt. Eszméket és apró emberi gesztusokat. Világnézeti küzdelmeket élt át, és derűs órák részese volt. És ugyanilyen bölcs figyelemmel szemlélte a Magyar Állami Operaház nagy énekeseit és karmestereit, Ferencsik Jánost, Simándy Józsefet és a többieket, akiket mi egészen másként szemléltünk a nézőtérről.

A tárca írója két flekkben az életről ír. Egy falevélről eszébe jut a gazdag vegetáció. Egy virágról a teremtés csodája. Egy mondatról a nyelv és a gondolkodás nagyszerűsége. Mindezt papírra varázsolni, megeleveníteni - ez a tárcaíró mestersége, s ennek tudója Szeghalmi Elemér, a műfaj egyik utolsó mohikánja.

Kicsit mindig irigyeltem. Teljes jogú tagként ült ott, ahol én csak fél fenékkel mertem szorongani. És irigylem most is, mert olyat látott, olyat élt át, olyat figyelt meg, amit én nem. Most, hogy benyomásait könyvbe foglalta, mégis felhőtlen örömet érzek. Újraélni az ifjúságot ritka ajándék, s felidézni az ajándékozókat igazi boldogság, még akkor is, ha megsejtjük, hányszor kellett kálváriát járniuk, s ha rádöbbenünk arra, miért a szívük vitte el legtöbbjüket. (Szeghalmi Elemér: A magyar valóság kálváriáján - Szent István Társulat - 2003)

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu