Homíliavázlat

Adventi csúzli

Nemrégen még a legtöbb kisgyerek elcsodálkozott, ha színes bőrű embert látott az utcán - ma az óvodások is természetesnek veszik, ha szomszédjukban afrikai család lakik, vagy a csoportjukba mondjuk távol-keleti kislány jár. Pár évtizede még komoly előny volt, ha valaki telefonos lakásban lakhatott - manapság lassan azon lepődünk meg, ha valakinek nincs mobilja. Életünk minden területén tapasztaljuk azt, hogy jelentős dolgok idővel magától értetődővé válnak, s ezzel gyakran el is laposodnak, ránk gyakorolt hatásuk is gyengül. Így van ez az egyházi esztendő időszakaival, jelképeivel is. Senki sem csodálkozik például azon, hogy karácsonyra készülve lila színt, bűnbánati jelleget ölt a liturgia. Emiatt azonban talán nem is gondoljuk végig, miért és hogyan kíván tőlünk önmegtagadást az ünnepet megelőző advent.

Mindnyájan ismerjük a csúzli és "rokona", az íj működési elvét. A cél irányával ellentétesen kihúzott, megfeszített rugalmas eszközben annyi energia gyűlik fel, hogy képes a kavicsot, illetve a nyilat nagy erővel a célba röpíteni. Az emberi léleknek is van hasonló tulajdonsága: kiüresedve, a vágyott céltól való eltávolodásban ismeri fel igazán annak értékét, s kap lendületet a felé való törekvésre. Erre a lelki folyamatra akar meghívni minket az advent, amikor felidézi számunkra az emberiség Istenre vágyakozásának nagy időszakait, példáit, és felkínálja: részesüljünk mi is ebben a tapasztalatban, hogy értékelni tudjuk a Megtestesülés ajándékát.

E tekintetben talán az olvasmány nyújtja a legerőteljesebb élményt. Báruk próféta a lerombolt, pusztasággá vált Jeruzsálemnek és a rabságban - mai párhuzammal: diktatúrában, kisebbségben - élő népnek hirdeti meg a szabadság, az újrafakadó élet örömhírét, akkor, amikor ebből még emberi szemmel semmi sem látható. A próféta azonban jobban hisz Istennek, mint a saját tapasztalatának. Mi már tudjuk: igaza volt, de vajon kortársai nem tartották-e emiatt naivnak, beszámíthatatlannak, bolondnak? Ha ragaszkodunk az Evangélium törvényéhez (például nem vagyunk hajlandók rosszat mondani munkatársainkról), minket is érhet ilyesféle lesajnálás, megvetés. Akkor tudunk ennek ellenére kitartani hitünkben, ha - kifeszítve a "lelki csúzlit" - átéljük emberségünk semmi voltát, melyre Isten az egyetlen válasz.

A szentleckében Pál apostolnál azt halljuk: "Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében." A fogság kiszolgáltatottságából még erőteljesebben vonzza őt az Evangéliumot élő közösség sugárzása. (Vajon mi szomjazunk-e a tiszta krisztusi életre? S közösségi életünk sugárzó, vonzó-e?) Külső és belső rászorultságainkból Istenhez lendítő tiszta vággyal, konkrét tettekkel - készítsük magunkban és mások felé az Úr útját!

Nobilis Márió

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu