"Mint a Nap a természetben..."

Kármelita nővérek Gyenesdiáson

A közösség tagjai a monostor kápolnájában

"Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen." Pilinszky János mondata jutott eszembe, amikor az enyhe novemberi esőben Gyenesdiáson leintettem egy autóst, hogy a nővérek monostora után érdeklődjem tőle. A lehúzott ablakon át mosolygó arc nézett rám... Néhány perc múlva Miskolczi Erzsébet nővér segítségével Horvat Vjekoslava tartományfőnöknő és Predl Katalin Irén szerzetes társaságában beszélgetünk. Tiszta, megnyíló, őszinte szeretet sugárzik Irén nővér lényéből, túl nyolcvanadik életévén, fizikai és szellemi frissességgel. Mintha csak Anna MariaTauscher van den Bosch, a Jézus Isteni Szívéről Nevezett Kármelita Nővérek 1887-ben protestáns családban született alapítójának szavai szólnának, a szelídség és erő hangján: "A szeretet és a kedvesség olyanok, mint a Nap a természetben."

Horvat Vjekoslava tartományfőnöknő

Nyolcan vannak összesen, nyolc szárnycsapás, legtöbbjük idős korban, csupán a Zágrábból érkezett tartományfőnöknő, Erzsébet nővér és egy jelölt adja a közösség újabb nemzedékét. Mégis úgy érezni, a Keszthely közeli monostorból erő árad a világba. Az erőt pedig mi adja a koruknál fogva megfáradtaknak? A rendalapító önéletrajzában olvasom, amikor valamilyen egyházi-hivatali nehézséggel kellett megküzdenie: "Az imádságban reménykedtem, hogy általa, mint egy üllőn, szétzúzhatom e láncot."

Irén nővér azzal a bizonyos írógéppel...

A nővérek az 1950-es szétszóratást megelőzően nem voltak jelen Gyenesdiáson. Magyarországon 1907-ben telepedtek le, s Budapesten, a Maglódi úton bentlakásos otthont nyitottak száznegyven kisleánynak. Ugyanebben az évben Újpesten óvodát, napközi otthont indítottak fiúknak, azután Pestszentlőrinc, Pestszenterzsébet következett. Vay gróf adományából Gyónon gyermekotthont, 1937-ben Berhidán, 1942-ben Gyömörén alapítványi árvaházat és óvodát nyitottak. Utolsó alapításuk 1950 előtt a Hevesen 1944-ben megnyílt fiúotthon volt. Valamennyi intézményüket Szent József oltalma alá helyezik, és róla nevezik el. A gyenesdiási ház homlokzatán is ez olvasható: Szent József Otthon.

Erzsébet nővér, az óvónő

"Szüleim vették meg ezt a területet még az 1920-as esztendőkben", emlékezik Irén nővér: "itt szoktunk nyaralni".

A szétszóratás idejéből: amikor sikerült venniük egy Trabantot

A szétszóratás nehéz évtizedeinek vége felé, 1985-ben tért haza a már állandó családi lakhellyé vált Gyenesdiásra Irén nővér. S amikor 1989-ben megnyílt a lehetőség, a látogatóba érkező horvát kármelita nővérek vetették föl: milyen jó lenne itt egy monostor!

Időközben Irén nővér egyedül maradt leánytestvérével a családból, így semmi akadálya nem lett az építkezésnek - a rend hollandiai anyaháza és más külföldi monostorok segítségével.

A kis közösség önálló rendtartomány, a legközelebbi kapcsolatokat a horvátországi nővérekkel ápolják, akiknek központja Zágrábban található, s kilenc házat tartanak fönn szerte az országban. Vjekoslava nővér azért érkezett, mert a magyar tartomány még az újjáéledés kezdeténél tart. Erzsébet nővér, a Zalaszentgrótról származó óvónő is Zágrábban tölti novícia idejét.

Szemlélődés és aktivitás - mondják -, ez jellemzi életüket. A szemlélődés középpontjában az imádság áll, s ebből merítenek erőt az aktivitáshoz. Így volt ez mindig történetükben. Nem kis föladatot vállaltak: elhagyott, árva gyerekek fölkarolását, azt a munkát, amit a társadalom kénytelenségből - sokszor ímmel-ámmal - vállal csak.

Irén nővér 1938-ban lépett be a rendbe, 1944-ben tett örökfogadalmat. A szétszóratás idején nem került közéjük új tag, magukat igyekeztek megőrizni:

- 1967-ben talán még harmincan lehettünk. Akkor kaptam megbízatást Hollandiából, hogy lelkileg tartsam össze a nővéreket. Az üldözöttség idején ugyanis sikerült folyamatosan kapcsolatot tartanunk az anyaházzal, a zágrábiakkal, a bécsiekkel... közösen összekuporgattunk annyi pénzt, hogy egy kis Trabanttal járhattuk az országot, s fölkerestük a szerteélő nővéreket.

- Hol tudtak elhelyezkedni?

- Legtöbbnyire egyházi helyeken. Berhidán szerencsés helyzet alakult ki. A közeli gyermekkórház főorvosa - hívő ember lévén, segíteni akart - a legnehezebb idők közeledtén arra buzdított minket, alakítsuk át monostorunkat csecsemőotthonná, így megmenthetjük a zárdát és a nővéreket. Közösségünk egy része - a rendi öltözéket ápolónőire fölcserélve - megmaradhatott eredeti helyén, s vállalt küldetését is folytathatta.

Az apostoli elhivatottság az embert, s az emberben Krisztust szolgálja. Nem tesz különbséget történelmi helyzet, politikai irányzatok között. 1944-ben is azt cselekedték, amit tenniük kellett.

- Nagyon élénken emlékezem ezekre az időkre - mondja Irén nővér, s egy régi típusú írógépet mutat: - Ennek a története is ide kapcsolódik.

Már a német megszállás után került föl a Pápa és Győr között fekvő gyömörei zárdából a budapesti Maglódi úti házba, s rövidesen bekövetkezett a nyilas hatalomátvétel.

- A tartományfőnöknő a portára helyezett, s fölhívta a figyelmemet, legyek nagyon diszkrét, senkitől ne kérdezzem, kicsoda, hanem cselekedjem úgy, ahogyan a rend hivatása megkívánja.

A Maglódi út 125.-ben, a Fóti úton és a pestszentlőrinci házban mintegy háromszáz embert bújtattak, mentettek, nemcsak zsidókat, hanem keresztényeket, köztük arisztokratákat is. Sikerült svéd és vatikáni menlevelet szerezniük. Később az oroszokat ez mit sem érdekelte, kirabolták az épületeket.

- Amikor odakerültem, már sokan tartózkodtak az épületben, s újabbak kopogtattak a portán: tudnak a védettségünkről, fogadjuk be őket.

Az akkori tartományfőnöknő - hogy minél több helyet biztosítson - a gyerekeket kisebb csoportokban, nehogy föltűnjön, a vidéki házakba küldte, így helyükre zsidó gyerekek és fölnőttek költözhettek.

- A kicsinyeket az egyik nővér külön csoportba gyűjtötte, s mint addig is, a zsidó gyerekekkel folytatta a családias nevelést.

A klauzúrában is menekülteket helyeztek el. Számos ortodox zsidó is itt talált menedékre, ők az alagsorban éltek, onnan nem hallatszott ki hangos imádkozásuk. A nyilasok ugyanis folyamatosan járőröztek a ház körül, nem lehetett tudni, mikor törnek be.

- Karácsony előtt a menekültek egy része félelmében eltávozott - folytatja Irén nővér az emlékezést. - De szerencsénk volt, a ház átkutatását megúsztuk. Amikor bejöttek az oroszok, a zsidó fölnőttek hoztak vizet, kenyeret, ahonnan tudtak; származásuk, korábbi üldözöttségük miatt veszélytelenebbül mozoghattak a városban; Budán ekkor még folytak a harcok. Olyanok voltak, mint a testvérek. Sokan meg is keresztelkedtek közülük, persze, hogy ez milyen keresztség volt, nem tudom.

- A későbbiekben nem maradtak meg kapcsolatok?

Irén nővér az írógépre mutat: egy Mérő nevezetű mérnöktől kapták - keresztnevére már nem emlékezik -, ő hozta néhány hónappal később, nagy tisztelettel. A szétszóratásban a nővérek legtöbb holmija odalett, az írógépre azonban mindig vigyáztak.

S előkerülnek más történetek is. A nővér egyetlen szavával sem akar ítélkezni...

A menekültek között volt egy Kakuszi Ferenc nevezetű férfi, akit mindenki csak Feri bácsinak szólított. A kazánházban húzta meg magát, s mint mindenki, rettegett a nyilasoktól. Egy nyugalmazott fegyőrt neveztek ki házmesternek a házba, s annak a felesége, Szekeres néni látta el a gondnoki teendőket.

- Feri bácsi, akiről kiderült, hogy orvos, gyakran mondogatta: ha bármi bajuk van a gyerekeknek vagy a nővéreknek, a fölszabadulás után ő majd ingyen kezeli őket. A gyerekek közül - amikor a front elvonult, s visszatérhettek az üldözöttek helyére, többen is megbetegedtek. Szekeres néni vitte őket Feri bácsihoz a kórházba. Amikor azonban meglátta őket az orvos, Szekeres nénire rivallt: kicsoda maga, hogy került ide? Feri bácsi, ne tetesse magát, ott bújt nálunk, a kazánházban, megígérte, hogy jöhetünk, most meg azt mondja, nem ismer bennünket?! Nem fogadta a gyerekeket. Dr. Légrády István volt az orvos valódi neve, hiszen a bujdosás idején mindenki álnevet viselt.

Előfordult, hogy már nem tudtak befogadni újabb menekülteket, mert annyira zsúfolt volt az épület. Irén nővér ma is fájdalommal emlékezik vissza arra, hogy "belépett az épületbe egy zsidó férfi, látásból ismertem, keszthelyi volt, Ludwignak hívták, nagyon rendes család, ha jól tudom, még ma is élnek rokonai Keszthelyen. Riadtan kérdezte: tudunk-e neki védelmet adni? Igen nehéz volt azt mondani, hogy keressen másutt menedéket, hiszen már minden négyzetméteren aludt valaki."

Egy nyíregyházi bornagykereskedő feleségével és kisbabájukkal bújt a nővéreknél. Egy alkalommal, amikor úgy döntött, másutt keresnek menedéket, mert a nyilasok egyre inkább veszélyeztették az épületet, Irén nővérnek átadott "egy nagyon finom, piros, szattyánbőrből készült neszesszert: ťA kedvesnővérre bízom, nagyon vigyázzon ráŤ. Később valamikor, az egykori elegáns férfi kopott, lerongyolódott ruhában állított be, visszaszöktem, mondta, s elmesélte: elfogták őket, az Andrássy út 60.-ba, a nyilas házba kerültek feleségével együtt, s december 28-án a férfiakat alsónadrágban, a nőket fehérneműben hajtották ki a nyilasok a Duna-partra. Ott sorba állították őket, s megtizedelték a csoportot. Richter Gedeontól, a gyógyszergyárostól a bornagykereskedő a negyedik vagy ötödik helyen állt. Szeme láttára lőtték bele a Dunába. Ők megmenekültek, majd sikerült megszökniük."

Kérte a neszesszert. Irén nővér elzárta a portaszekrénybe, ám az épületnek az a része belövést kapott, kidőlt a fal, a szerzeteseknek odébb kellett menekülniük. A szekrényt ismeretlenek kirabolták...

Még néhány név kerül elő az emlékezetből: "Schillinger szőnyeg-nagykereskedőék voltak itt, azután Mauthner, a gabonakereskedő lányai: Marcsi a kisleányával, Ébernek hívták a férjét, ő munkaszolgálaton volt. Steiner mérnökék is nálunk bújtak, azután báró Bessenyei Zénó a családjával."

Az alapító Mária Terézia anya gondolatai között olvasom: "Aki érzi a tulajdon gyöngeségét, meg tudja érteni a másik lelkiállapotát." Megérteni, nem ítélkezni...

A szétszóratást követően a nővérek egy csoportja - köztük Irén nővér is - nem talált helyet magának.

- 1950. szeptember 7-én kellett letennünk a rendi ruhát. Civil öltözékünk nem lévén szedett-vedett holmikat öltöttünk magunkra. A majdnem harmincfokos melegben én például egy kopott bundát voltam kénytelen viselni. A berhidai nővérektől kaptunk krumplit, mézet, három üveg paradicsomot.

A visegrádi plébános, Tóth-Turczer Nándor, aki négyéves kora óta hadiárvaként a nővérek növendéke volt, szerzett helyet a Duna-parti településen tizenhatuknak. Ott egyébként számos "osztályidegen" húzta meg magát ekkoriban. A berhidai nővérek minden hónapban megjelentek Visegrádon, a Rév utcai házban, "fölpakolva élelmiszerrel, s pénzt is hoztak, hogy a lakbért ki tudjuk fizetni."

Evetovics Kuno ciszterci atyára szeretettel gondolnak, aki az idős nővéreket elhelyezte szociális otthonban. 1963-ra már csak hárman maradtak Visegrádon.

Azután rövidebb budapesti munka után Irén nővér is Berhidára került, s 1985-ben tért vissza Gyenesdiásra, a családi házba, hogy néhány év múlva innen éledjen újjá a szerzetesközösség.

Erzsébet nővér a lelkiségükről beszél:

- Kármel karizmája szerint belső életet élünk, pontosan tartjuk az imaórákat, hiszen az ima köré szerveződik az életünk. Most, hogy még nincsenek gyermekek körülöttünk, majdnem úgy élünk, mint a szemlélődő kármeliták.

Bíznak abban, hogy jelentkeznek majd fiatalok, akikkel folytathatják hagyományos küldetésüket: az árva, elhagyott gyermekek nevelését. S akkor a belső aktivitásból a külső aktivitáshoz meríthetnek erőt. Erzsébet nővér jövő év közepén teszi le első fogadalmát. Zágrábban "láthatom a közösség teljes működését, azt, amit reményeim szerint majd idehaza is megvalósíthatunk".

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu