A pötty-csoda Magyarországon

Százhetvenhét hektár a nem ismert hazából

A Dráva kék vonala és az országhatár piros vonala közti területen jártunk

Hol kezdődik a folyó? Ezen gondolkodom, miközben elhagyjuk Harkányt, nyugatnak fordulunk, ahová a szalonturisták már nemigen látogatnak el. Betérünk Kóros, Kovácshida, Adorjás és Drávaiványi református falvaiba, nagy nyári hőség-csöndet ont a vidék, a templomfalak között elnézem a festett kazettás mennyezetet, a karzatot, beülök az egyik padba, míg barátom végigfényképezi a virágmintás fafestéseket. Hol kezdődik a hit? - botlom a következő kérdésbe, s éppen annyira nem tudok rá válaszolni, mint arra, hol kezdődik a folyó. A lényegeset sohasem állítani, a lényegeset csak kérdezni lehet. S indulunk tovább a virágcsöndes hőség-mezőben, amelyben - Gyurkovics Tibor atyai barátom szép szavával - elfakadni lenne jó, s hangzik a vágyhoz a kérés-fohász: de Istenem, akkor is ölelj át engem.

Drávaiványi kazettás református temploma

Csak a folyót érjük el, lihegem, s gondolom-hiszem, ha megpillanthatom a vizet, a nagyot, a sokat, a végtelenbe kanyargó-veszőt, s már semmi nem tarthat vissza, hogy testemmel belégázoljak, mint valamiféle megváltásba, akkor érkezem meg, s hűl le pulzusom, szívem. Ez most az utazás: vissza az atavisztikus, ősi elemhez, a vízhez.

"Vízen vagyunk, végre vízen..."

Merre járunk, nézek szerteszét a tiszta, embergyér tájban, az út mentén elragadó fasorok, amott ligetesen gyülekeznek a lombok, köztük learatva immár hempereg a kerékbe rakott szalma, s odébb dinnyeföldek: szedik-árulják a termelők. Alkalmi tábla hirdeti még a veteményben fekvő súlyos gyümölcsfejek árát: a látvány erejével elképzelhetetlen, hogyan nőhet ekkora termés az indás-törékeny növényeken. A termés - a lényeg - túlnövi önnön szülőjét? S az már gyakorlati-üzleti szempontból érthetetlen, hogy miért kerül itt, a föld szélén a dinnye kilója kétszeresébe, mint ott, ahová háromszáz kilométert szállítani kell?

A nevezetes lantfa a barcsi borókásban

Sellye, majd Vajszló, s más falvak következnek. Az Ormánságban járunk, az egykézésről elhíresült területen. Vajon ezen kívül - ha egyáltalán ezt, felszínes ténytudásként tudják - ismernek-e még sokan mást is az Ormánságról, amelynek neve olykor Ormányságként szerepel, s mintha csak példázni akarná a magyarság eredetvitáját, akadnak, akik az erdő, berek jelentésű török orman szóra vezetik vissza a táj nevét, míg mások - ugye, már nyilvánvaló! - a mocsárból szigetként kiemelkedő helyet jelentő finnugor orom, ormány szóból eredeztetik. S ugyan, ha valaki őző beszédet hall, eszébe jut-e, hogy Szeged mellett (az őzés ősi gyökér-hazája ott, e tájon egyébként sokkal inkább Szegvár és Mindszent) az Ormánságban is így beszéltek - ha ma kopik is eme szépség, hogy a magyartalan budapesti nyelvi ízlésdiktatúrának (mondanám inkább: ízléstelenség-diktatúrának) adja át a helyét -, s hogy kedvelték a diftongusokat. A magánhangzók megkettőzését. A lóra azt mondták: luó. És még más nyelvi szépségek is fölfedezhetők.

Ezzel a hajóval lehet kijutni a folyóra Barcson

Szívom magamba a vidék látványát, történelmi-szellemi valóságát, s egyre szorosabbá csavarodik bennem az érzés-akarás: íme, itt a megőrzendő kincs, folyóval, fával, réttel, illattal, nyelvvel és festett templommal, íme, itt a megőrzendő haza! (Fintorogjatok, nevessetek ki eme egyszerű, ám őszintén érzett pátoszért, kisszerű világpolgár-nyafogók, globalista-vízfejűek - hát nem olvastátok Gogol A revizor című darabját? Erkölcsi-emberi megszégyenülésük pillanatában a polgármester így kiált rájuk: - Mit nevettek? Magatokon nevettek!)

Vízililiom a legtisztább magyar folyón

Tüskés Tibort, akivel - jó s szép irodalmi és férfi hagyományként - levélben, műveinken keresztül tartjuk (talán mondhatom) alkotói barátságunkat, hívom segítségül, hiszen ő e táj jelenkori művészgazdája. S mondja: már a folyón járunk. A Dráva - a legtisztább vizű, szabályozás-gyömöszöléstől legkevésbé nyomorított, s talán a legkevésbé ismert magyar folyó - tizenöt-harminc kilométeres távolságban feszítette ki víz-tüdejét, s kanyargott arra, amerre jónak látta.

Szellemben és lélekben is végig kell járni az ormánsági tájat

A Dráva öt országot érint - súrol, horzsol, sebez vagy áld meg vizével -, a magyar szakaszon már - szakmai nyelven - középfolyás jellegű: az Alpokból szállított hordalékot lerakja, belőle homok- és kavicsszigeteket épít. A XIX. század végén még számos holtág kísérte. Tavaszi áradás idején a víz a falvak alá nyomult, és a lakott helyeket hónapokig elzárta a külvilágtól. Följegyezték, hogy az ormánsági falvakban csónakon vitték ki a halottakat a magasabb helyen fekvő temetőbe.

Lábunk alatt porzik a nyár. A folyó most másfelé talpal. Nincs láp, mocsár, vizenyős zsombék. Ám mégis gólyalábat kötünk, magasban járást adó szellemi mankót, hogy rálássunk a tájra: két szellemoszlop segítségével, Vajszlón és Sellyén.

Kodolányi János, a magyar irodalom zengő baritonja, miután édesapját erdőfőtanácsosnak nevezték ki, gyerekként került 1909-ben Vajszlóra, s élt itt fölnőtt koráig, 1921-ig. Csodálkozhatunk-e, ha azt írta: "A Drávaszél népe tanított meg engemet az anyanyelvemre." Szellemi szülőföldjének tekintette az Ormánságot.

Szellemi szülőföld... - képesek vagyunk-e még ilyen fogalmakban gondolkodni, vagy elapad bennünk, mint a hitetlenekben az Isten-tudás, ami nem más, mint a teremtésre adandó természetes válasz?

Kodolányi emelte be - így Tüskés Tibor - az Ormánság sajátos etnikai világát, társadalmi problémáit, embereit, táji és népi színeit a szépirodalomba. Rendre-sorra írta novelláit, regényeit, drámáit, amelyekben a vidék társadalmi viszonyairól, a piókás szülék, az egykéző anyák, az anyósnak kiszolgáltatott vők életéről rajzolt megrázó képet.

Az ormánsági szokásvilágot, annak tárgyi emlékeit Kiss Géza, az 1947-ben elhunyt református lelkész dolgozta föl. Erre az akadémikus tudású emberre Sellyén emlékeznek. A kákicsi parókia falán tábla hirdeti, s vándor - szándékosan írom: nem turista, még kevésbé nyaraló -, ha arra jársz, tudd meg, itt élt és dolgozott az Ormánság legjobb ismerője, tudós ismertetője, aki így vallott önnön létéről: "Mi vagyok én? Elkiáltott üzenet. Semmi több. Egy magasabb világ üzenete."

Szellemben és lélekben immár megfürödve a folyóban, Barcsnál érjük el az arcunkra emelhető vizet. Az első csoportok egyikéhez csatlakozunk, amely félórás hajóúttal olyan tájra érkezik, amelyről eddig tudomásunk sem volt.

A vízen minden megváltozik. Amikor ellendül a kenu a parttól (számomra ez az igazi jármű, a vízhasító, a "mindig megérkezni és mindig továbbhaladni" érzés élményszekere), vagy a hajót eloldják a kikötői baktól, ázom a gyönyörűségben. (Egyre szűkülő életemben szeretnék még valaha hajón lakni, a mindig érkező és mindig tovafolyó vízen.)

Ázom a gyönyörűségben - vízen vagyunk, vízen! -, barátom fényképezőgépe érzéki mohósággal tapogatja a tájat, hová, meddig, a túloldalra, de hiszen az már Horvátország! S mégis, a sűrű parti füzesek és bokrok közén kötünk ki.

1945 óta azon kevés elsők közé tartozunk, akik eljuthattak ide, Sáncpusztára, a Horvátországba patkó alakban beékelődő 177 hektárnyi területre, ahol a szubmediterrán éghajlat a meghatározó. Nevét állítólag onnan kapta, hogy Miksa császár sánccal körülvett tábora itt állott Dél-Magyarország török elleni fölszabadítása idején.

Magas aranyvessző, farkasalma súrolja lábunkat, közelünkben vörösbegy röppen föl. A történelmi tudást a színek között és a sűrű fűillatban feledem: 1920 óta a Dráva a természetes határ, s a beékelődést a folyó túlpartján - akkoriban a Szerb-Horvát-Szlovén királyságba, 1929-től Jugoszláviába, ma Horvátországba - talán az okozta, hogy akkoriban másfelé folyt a Dráva - vízszintje három-öt méterrel volt magasabb a mainál, s föltöltötte a mellékágakat -, vagy pedig a francia politika térkép-igazság gőgje bökött rá így a kifeszített kartonra a "béke"-asztalon. (Lám, a tudás mennyire viszonylagos, különösen, ha győztes - magukat annak hívő - hatalmakról van szó.)

S feledem, hogy a patkó 1945 után nagyobb és még nagyobb (valójában kisebb és még kisebb) pártkorifeusok magán vadászterületének számított. A második világháború előtt vitézi telkeket osztottak itt, s gazdálkodott néhány család, azután elüldözték őket (mi várt rájuk: kivégzés, internálás, kitelepítés? - ezek a magyar élet színei a XX. század közepétől), később az elhagyott épületeket is lebontották - ismerjük: a múltat végképp eltörölni, úttörő-harsogtatták velünk.

Szil, kőris, tölgy, ezek voltak az ősi fafajták errefelé, s itt a gondosság a gyomnövényeket is megőrzi, hiszen azok is a természet részei. S kalandozunk eme kiszakított Magyarországon, e sziget-Magyarországon, ámulván, hogy ez is van, íme, e háborítatlan csoda-földhöz is tartozhatunk. A négy évtizedes kommunista uralom egyetlen erényének tudom be, hogy mivel e térség elvtársi vadászhely volt, amott a rénfa, arra akasztották az elejtett, és kizsigerelt állatokat, megmaradt e terület afféle, Jókaitól ismert Ada-Kaleh-szigetnek.

A horvát (szerb-horvát-szlovén stb.) oldalon mindig mezőgazdasági termelés folyt, a vadak onnan ide menekültek be, a patkóba, ahová télire kitett élelemmel is csalogatták őket, így dús állományban pásztázhatott a hagyományos arisztokráciától eltanult passzió (bár inkább mást tanultak volna el az elvtársak!) puskacsöve.

Itt megbecsülik a gyomnövényeket is: alkörmös, fenyércirok, más néven szudáni fű, vaddohány, nagy ezerjófű terem, a magas aranyvesszőt a XIX. században dísznövényként telepítették be Amerikából.

Tölgy, cser, fekete dió, vörös fenyő, erdei fenyő - mindmegannyi nemes példány. Amott pedig - mutatja Simon Péter erdőmérnök, vezető házigazdánk - a mézontó fű, amely telepített növény, s kiváló vadtakarmány. A szakember által mintegy száztíz évesre becsült vadcseresznye törzsfája köbméterenként kétszázötvenezer forintért adható el... (Látványnak sokkal többet ér ennél.)

A nyiladékban nyest ürüléke: lassan talán, távol minden motorizációs feneségtől, megtanuljuk érteni a természetet. A növényszaporodás fontos módja az ürülék. Az állat segítségével oda is eljut a lenyelt mag, ahová egyébként nem kerülne, s a bélcsatornában megtett út elősegíti a csírázást. Ilyen egyszerű és okos a természet. Isten műve - mondom.

Maradhatnánk, ha kibérelnénk a szerény vadászházat, ma már (s még) olcsó áron erre is lehetőség nyílik, hogy mint a régi utazók, újra és újra fölfedezzük eme ismeretlen tájat. A szinte észre sem vehető pöttyöt a térképen. Napokon át barangolni, szaglászni a növények illatát, nézni a madarak röptét e pötty-csoda Magyarországon.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu