Könyvespolcra

Két elsőkötetes

Valósághű meseregényt írt Bosnyák Viktória, aki eddig főként műfordításokkal szerepelt. Első könyvének címe: Tündérboszorkány; alcíme szerint Regény fiúknak és lányoknak, Sárinak és Dórinak, illetve Dórinak és Sárinak. Engem ez máris olvasásra serkent, bár nem vagyok se Dóri, se Sári, ám nagyapaként is érdemes volt elolvasnom. (Kedvemet az is növelte, hogy a regény hőse, Jóhegyi Laci legalább annyira szeret olvasni, mint én...) A Tündérboszorkány ugyanis arról szól, hogy a Laci életkorú gyerekek, az osztálytársak - makacsul és konokul - nem olvasnak. Holott a Békés Utcai Általános Iskolának csábító a könyvtára; a polcok középponti helyén Molnár Ferenc ifjúsági klasszikusa, A Pál utcai fiúk... Éppen e könyv körül történik egy és más. Jóhegyi Laci s a többi srác, a könyvtár meg a "Tündérboszorkány" között bonyolódik a mű cselekménye, amely a végén mesébe nő át, s tíz centiméterrel a világ fölött lebeg.

Nagyapaként magam is tanúsíthatom, mekkora gond, hogy az egyébként hasznos számítógép és internet mellett a gyerekek, kis- és nagykamaszok mennyire elfordulnak az olvasástól. Vissza kell vezetnünk őket, akár játékos fondorlattal is, a könyvhöz; Bosnyák Viktória ezért írta meg a Tündérboszorkányt. Jól tette. Rátalált egy olyan hangszerelésű elbeszélőformára, amelyet a Sárik és Dórik, de az Andik és Bandik sem érezhetnek "gyermekhez-lehajlónak", sem oktatónak.

* * *

"Egy terápia története" - ez a műfaja Mikó Eszter Búcsúfénykép a Gellérthegyen című (csak felnőttekhez szóló) karcsú első kötetének, amely voltaképpen tizenhárom párbeszéd egy páciens meg egy ideggyógyász orvos között. Semmi környezetrajz, semmi külső jellemzés, semmi írói közbeszólás vagy eligazítás. Csak a feszes dialógus. Még azt is csak a kérdések és a válaszok "adatközléséből" tudjuk meg, hogy ez a terápia 1968-ban kezdődött. Egy pesti kórház az induló színhely, ahol Imola, a huszonöt éves bölcsészhallgató, életének drámai és csaknem tragikus fordulata után a tizenhárom beszélgetés egyik szereplője lesz.

Nem regényt olvasok hát, inkább talán kétszereplős színpadi, televízió- vagy rádiójátékot. Nagyon megszenvedett dialógusokat. Tizenkét évvel az 1956-os forradalom után mondatról mondatra fejlik föl egy fiatal lány és a háttérben egy család sorsa, sorsukban a történelem. És szinte hallani Imola és az orvos között feszülő párbeszédet.

A Búcsúfénykép a Gellérthegyen írója, úgy tudjuk, csaknem két évtizeden át a rádió munkatársaként dolgozott. Nyilván ennek az iskolának is köszönhető a szöveg nyelvi áttetszősége; ilyen, viszonylag kurta terjedelmű írásban a pallérozottan pontos és szép magyar mondatok gazdag sora! Szerzőnk megfogadta Kosztolányi Dezső tanácsát: az olvasót soha, egy pillanatig sem szabad kétségek között hagyni.

A kötet borítójának belső oldalán így vall Mikó Eszter: Életem vezérelve: a világon a szeretet az egyetlen, ami tékozlás útján gyarapszik.

Dalos László

László Lajos válogatott írásai

A Magyar Rádió pécsi körzeti stúdiója vasárnap reggeli hitéleti műsorát egészen a legutóbbi időkig szerkesztő László Lajos az idén ünnepelte újságírói pályafutása ötvenéves jubileumát.

Új könyvének tizenhét novelláját a személyes létöszszegzés igényén túl már-már a létértelmezés szükséglete kényszerítette és választotta ki. Szereplőik az emberi életeket kegyetlenül megtipró XX. századi lét történelmi malomkövei között felmorzsolódó, kisiklott, félrecsúszott, szeretet után sóvárgó, emberi esendőséggel terhelt, manipulált tudatú kisemberek. A kiszolgáltatottságban egyszerre magányos hősként és áldozatként vergődve sorsukban mélytengeri folyamatok tárulnak fel. A szerzőt saját és újságírói élettapasztalata hatalmas tényanyag-ismerethez segítette, alkotói látásmódját szociografikus arculatúvá formálta.

A XXI. századi - radikális gyorsasággal más politikai, társadalmi és lélektani keretek közé került - olvasók számára lassan elfelejtődik ez a tényanyag. László Lajos azonban úgy tudja megjeleníteni figurái sorsát, hogy abban a csupán korhoz kötődő tényeken messze túl az emberi lét mély összefüggései sejlenek fel.

Személyesen megélt vagy a sajátjával érintkező sorsként jelenik meg a kötetben a háború viszonyai között szerelmet kereső ember, a gyermektelen, magányos öregség (Helló, kisfiú), a partszélre sodródva élés, a kiszolgáltatott nemzetiségi lét élményeiben a társtalanság fájdalma. Megjelenik a közelmúlt kísérteteitől való szabadulás lehetetlenségének tragikuma is - és ismerős utalásként tűnik fel néhány, a szerző előző regényének világával közös motívum. (A mezei riportkészítés közben az identitását a kaszálásban hitelesítő rádióriporter képe feltehetően úgy önarckép, ahogy a régi freskók készítői is szívesen idézték fel önmagukat a kép valamelyik részletén (Aratók). A falusi plébános hányatott, mégis áldozatos, tiszta emberségű sorsában pedig ismét ráismerünk a korábbi regény fráter Anselmójára, a szétdúlt világban egyedül lehetségesként felmutatott szerzetesi életforma László Lajos-i példázatára (Te pap vagy mindörökké).

(László Lajos: Helló, kisfiú - Válogatott írások 1974-2000 - Babits Kiadó, Szekszárd)

Olasz István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu