Gyulay Endre püspök

Hogyan is volt?

1945. június: kispap vagyok a szegedi szemináriumban. Az irodaigazgató megszólít: "Vigyél haza a battonyai plébániára egy levelet." Kerestem a levelet, de nem volt senki az irodában. Hazautaztam. Szeptemberben aztán érkezik egy másik levél a szemináriumból, az én nevemre és címemre: "Közted és a püspökség között minden jogi viszony megszűnt." Azaz eltávolítottak a szemináriumból. Új életforma kezdődött számomra. Minden nyáron kemény fizikai munka cséplőgép mellett, téglagyárban, kisvasúti pályaépítésen. (Később hallottam bensőmben az Úr hangját: ugye, akkor alig vetted észre, hogy így akartalak emberré nevelni...?)

1953-ban pappá szentel püspököm. "Bőséges kegyelemmel, a kurzustársakkal s az egyházzal egységben."

1954-ben lelkigyakorlatra hívok egy jezsuita atyát, Pálos Antalt. A találkozásra megbeszélt időben és helyen, Budapesten félénken nyitják az ajtót: "Két napja vitték el a börtönbe..." Pálos atya helyett P. Luzsinszky Alfonz vállalja a lelkigyakorlatot. Témája a három "vízi csoda": Jézus lecsendesíti a háborgó vizet; a csodás halfogás; Jézus és Péter a vízen jár. Papi életem "beirányzása" ez a lelkigyakorlat. Ne félj! Vesd ki a hálót, dolgozz! Aki leveszi a szemét Jézusról, az kezd elmerülni...

Röszkére kerülök: három hónapra kapok csak engedélyt, hogy a határsávban éljek. Vasárnap az engedély utolsó napja. Plébánosom könyörög a rendőrségen, hogy ne kelljen szombaton elmennem, hiszen a tanyai iskoláknál mise lesz vasárnap. "Hétfőn kilencig maradhat - hangzik a válasz -, de ha nem jön meg az engedély, távoznia kell." Összecsomagolok. Hétfőn reggel nyolckor megérkezik a letelepedési engedély.

Ásotthalom. Első találkozásom az ÁVÓ-val. Kihallgatásra hívnak. "Írja le, kik jártak az ifjúsági csoportba. Milyen kapcsolata volt az ottani mérnökkel!" Semmitmondó jelentést adok, a kihallgató őrülten üvöltözik.

Magam is részt veszek az "ismerd meg az egyházmegyédet"-mozgalomban: két-három évenként mindig új állomáshelyre kerülök. Ásotthalom, Gyula, Domaszék, Mezőhegyes, Makó.

Domaszéken elődömet egy kislánnyal botrányba keverték, s elvitték. Most egyetlen hittanos lány sincs. Csak fiúk. Egy év után felugrik a létszám: a gyermekek körülbelül hetven százaléka hittanos. Az igazgatót emiatt esperesnek gúnyolják a megyénél.

Látogatóm érkezik: az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) megyei embere. "Nem tudunk mit kezdeni az öregekkel. Fiatal papok kellenek a békemunkába - mondja. - Ha vállalja, Kistelekre kerülhetne." (Ez tekintélyes helynek számított.) "Nálunk a püspök disponál..." Erre hangot vált. Fenyeget: "Nem kell domaszéki plébánosnak lennie!" - "Mikor költözzek?" - kérdezem.

Ez év augusztusában huszonöt éves a templom. Huszonöt ministráns áll az oltár körül, a püspök misézik, egy éppen szabadlábon lévő jezsuita beszél. Pénteken levelet kapok: püspököm áthelyez Mezőhegyesre. Kérdezem a főpásztort, miért nem szólt vasárnap a tervéről. Válasza: "Tudod, fiam, van, amit az ember vasárnap még nem tud, de csütörtökön aláír..."

Mezőhegyes. Két iskolaigazgató és a tanácselnök aláírásával és bélyegzőjével engedélyt kapok, hogy a majori iskolákban két hónapig elsőáldozási oktatást végezhetek, mivel a terület távol esik a templomtól. Pár nap múlva hívat a tanácselnök: "Fiatalember, így nem leszünk jóban. Tudomásomra jutott, hogy házról házra jár, és agitál a hitoktatás mellett." "Ha Magyarországon egy magyar állampolgár bekopogtat valahova, és azt mondják: tessék, akkor beléphet - felelem. - Ha meg azt mondom: hitoktatás lesz az iskolában, ez nem agitálás, hanem tudomásukra hozom ezt a lehetőséget..." A hasonló beszélgetések elég gyakoriak. Nem rágom magam emiatt, inkább veszek egy pipát, és annak a szárát kezdem naponta többször rágcsálni. És közben azért imádkozom, hogy minden döntésemben csak Jézusra és az ő ügyére figyeljek!

Próbálom kihúzni az oktatási időt, hogy eltartson a hittanbeíratás idejének bejelentéséig, és tudjak szólni a gyerekeknek meg a szüleiknek. (Akkoriban a hittanra évente csak egyetlen délután és a következő délelőtt lehetett beiratkozni. Az időpontot pedig az állami szervek néhány nappal előtte tették közzé. Így ez sok szülőnek nem jutott tudomására, s akkor nem engedték a gyermekét hittanra járni.) Az egyik majorban a tanító rám szól: "Vége a tanításnak, itt órát nem lehet már tartani." - "De az elsőáldozásig van engedélyem." - "Itt nem lehet, festésre készülünk..." Az iskolán kívül, az árokparton tartom az órát. Minden arra járó felnőtt "Dicsértessékkel" köszön, s megfelelő időben tudok szólni nekik a beíratásról! Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek...

Itt érem meg a II. vatikáni zsinatot. A Vatikáni Rádió naponta beolvas a zsinati dokumentumokból egy-egy részt. Idehaza ezek sehol nem olvashatók, ezért magnóra veszem, majd legépelem a szövegeket. Pár héttel később idézést kapok: bűnügyben a békéscsabai ÁVÓ-ra. "Mit csinált?" - "Semmit." - "Behozzuk a gépelt anyagot? Ez sérti a törvényt! - Ha tíz napon belül nem küldi be az összes példányt, börtönbe kerül!" A legépelt példányok többségét sikerül összeszednem, így oda a börtön... Igaz, csak papoknak adtam a gépelt példányokból. (Úgy látszik, sokan érdeklődtek életem és munkám felől akkoriban. A Történeti Hivataltól kikért anyagomból kiderült: ez időben hatan vigyáztak rám! - De az iratok a hetedikről, a legfontosabbról nem szólnak: Mária is vigyáz Fia papjaira.)

Makó. Pár napja költöztem ide. Kopognak. A megyei egyházügyis lép be, üvöltve. "Azt hitte, nem tudom, hogy itt van? Mi engedélyeztük, hogy idejöjjön. Miért nem jelentkezett nálam? A püspöknél már bent járt!" - Kedvesen meghívom egy kávéra. Lelohad a haragja. Végre emberi módon beszélgetünk.

Szeged. Püspököm jelzi, ki akar nevezni a szemináriumba spirituálisnak és tanárnak. "Nem hiszem, hogy kap rá engedélyt a ÁEH-tól" - válaszolom neki. Szeptember 9-én kezdődik a tanítás. Előtte, 8-án az évnyitó konferenciára behívnak engem is. Még nincs engedélyem. Konferencia közben jön a püspöki titkár, hozza a budapesti engedélyt. Hurcolkodom, készülök, végzem a lelkivezetői feladatokat, tanítok. Tizenegy évem kezdődik itt.

Néhány nap múlva meglátogat a szegedi egyházügyis: "Magát a kispapokhoz küldték. Semmi köze az egyetemista fiatalokhoz!" (Pár hét alatt valóban megtaláltam az egyetemisták egyik csoportját...)

Kezdjünk jegyeskurzust, kérik. Csak úgy engedik, ha egy békepap az ifjúság vezetője. Körülbelül százan kezdtünk, és tízen maradtak a végére. Egy év múlva én veszem kezembe - hozzáértő előadókkal. Százan kezdjük, és annyian vagyunk a végén is.

Elhatározzuk, hogy évente összegyűjtjük az egyházmegye fiataljait egy nagy találkozóra. Ismét látogatóm érkezik: a szegedi ÁEH-s. "Ebből botrány lesz! Mi lesz, ha valaki elveszi a mikrofont, s egyház- és államellenes szövegeket olvas be. Vállalja a felelősséget?" - "Természetesen." Ha botrány lesz, majd elintéznek! "Nem is mi, majd a püspöke!" (Ilyen szabadon "intézkedhettek" akkoriban a püspökök...). Nem volt botrány, és évente megrendeztük a találkozót.

1987-ben püspökké neveznek ki. Jelmondatom önmagamnak, papjaimnak és híveimnek szól: "Ne féljetek... Feltámadott!"

Szentelésem napján, a fogadáson mondom, hogy Lékai László bíboros "kis lépései" tetszenek nekem, de meg kell gyorsítani ezeket. Miklós Imre, az ÁEH elnöke két hét múlva, Egerben Seregély érsek szentelési fogadásán kioktat, hogy én csak ne okoskodjak, mert ez veszélyes lehet.

Látva az egyházat szorongató gondokat, püspökszentelésem első évfordulóján megírom Szent Sebestyén-cikkemet 1988-ban. Katolikus újság nem hozta le, csak az egyik országos lap vállalta. Később kézről kézre adták tovább. (Lásd a keretben.)

Hát ilyen szép idők voltak. Tudtuk, hogy vagy Krisztussal, vagy a világgal, de akkor Krisztus ügye ellen. Gerincesen, sokak imájára támaszkodva, Isten kegyelmével, Magyarok Nagyasszonya pártfogásával, jó idegrendszerrel lehetett a hitben és a pasztorális munkában megmaradni. Istennek legyen hála érte!

Megértően és türelmesen

A magyar katolikus egyház és a társadalom kapcsolatát és lehetőségeit vizsgálva három fogalomnál kell megállnom: a kölcsönös felelősségvállalás, a nemzeti közmegegyezés keresése és a család kerüljön a társadalmi reform középpontjába.

Szent Sebestyén a római udvarban élt, a császárt szolgálta, nem kisebb beosztása volt, mint a testőrség parancsnoki tiszte. Miután kiderült, hogy keresztény, eltekintve addigi jó és munkás életétől, kivégzését rendelte el a császár. Kikötözték egy fához, és nyílzáporral hajtották végre a parancsot. A jelek azt mutatták, hogy halott. Tévedtek. Egy keresztény asszony ápolta, s felgyógyult. Elfelejtve mindazt, amit vele tettek, szolgálatra jelentkezett. A császár megrökönyödve látta, hogy él. Kivégeztette őt, s mindazokat, akik Krisztust vallották Istenüknek.

Három-négy évtizedes kikötözés és halálosnak szánt nyilazás után, itt-ott még sebektől véresen áll oda ma is a magyar egyház, az ország vezetői elé állnak a vallásos, hívő emberek, hogy hasznos szolgálatukat, erkölcsi megalapozottságú munkás életüket felkínálják. Ereje ugyan fogyott az előző hosszú évek kikötözése és a számtalan nyíl következtében, de él. És kérdezi, van-e igény szolgálatára? A hatalom mai képviselői igent mondtak. Úgy gondolom, azért a feladatok mindkét oldalon megszaporodtak, megnőttek.

Miben látom ezeket?

Vezetőinknek el kellene ismerniük: látják, hogy az egyház él, és igénylik szolgálatát a társadalom építése érdekében. Nemcsak néhány történésznek kellene tudományos könyveiben szólni a koncepciós bírósági perekről és ítéletekről, hanem felelős vezetőknek is szólniuk kellene "elődeik" ilyen irányú tévedéseiről, túlkapásairól, helytelen cselekvéséről. Ez a beismerés igazságot szolgáltatna az egyháznak megkötözöttsége és megnyilazottsága folytán ma is hordozott sebeire. A munkahelyeken sem szívesen dolgoznak együtt "börtöntöltelékekkel", most szabadult vagy volt rabokkal; de megbecsülik azokat, akikről kiderül, hogy a vizsgálati fogságot ártatlanul szenvedték, illetve nem annyi a vétkük, mint amennyit - rosszhiszeműen - rájuk akartak bizonyítani.

A másik az lenne, ha az ország felelős vezetői nyilvánosan, az ország minden polgára előtt elismernék, meghirdetnék, hogy akarják az egyház életét, munkáját. Ez biztosíték lenne arra nézvést, hogy nem taktikai fogás, hanem őszinte igény van szavaik mögött, és így minden félő vagy túlontúl is vakmerő polgártársunk helyesen tudná formálni a maga véleményét.

Ehhez kellenének még azok az intézkedések, amelyek az egyház munkáját szabadon biztosítják: a háborítatlan hitoktatás, az ifjúsági és a családokban végzett munka, az öregekkel történő foglalkozás, a deviánssokkal való segítő törődés tág tere, foglalkozás nevelőintézetek növendékeivel, a börtönbe zártak helyrebillentésében segítési lehetőségünk biztosítása, kórházakban, szociális otthonokban lelki segítségnyújtás, aktív szociális munka, keresztény szellemű iskolák, konviktusok működtetése, újak nyitása a szülők anyagi megterhelése nélkül.

Az egyházak feladata: minden eszközzel kinevelni a hozzánk tartozó fiatalokban és a felnőttekben is az igazi közösségi, szociálisan gondolkozó, önzetlen embert! Ők azok, akikre valóban építhet a társadalom. Munkájuk a közösség javát kell, hogy szolgálja. Gondolkozásuk, magatartásuk pedig alapja lehet a közösséget egységbe fogó szellem megteremtésének. Ez egyben elősegítője az újabb társadalmi közmegegyezésnek is.

Pluralista társadalmunkban a másként gondolkozók megbecsülésére, a deviánsok helyes útra segítésére, a bontakozók humánus felkarolására példát és szervezett működést s az erre nevelést kellene előmozdítanunk.

A családi élethez példaadó családokat elindítani a közösségekbe, akik megértőek, türelmesek egymás felé, gyermekeket vállalnak, értük áldozatot hozni is készek. Ehhez megfelelő jegyesfelkészítések szervezésével, általában a fiatalok lelkületének formálásával, a meglevő családi fészkek védésével, látogatásával, a bajbajutottaknak alkalmas tanácsadással lehetnénk szolgálatukra. Karitatív szerveink anyagi támogatást is biztosíthatnának a sokgyermekes vagy gyermeküket egyedül nevelő szülőknek. Az egyházi sajtó ilyen irányú írásai, könyvei is formálhatnák a családok mai tragikus állapotát, a társadalom stabilitását jelentő szilárd családok létrejötte érdekében. Az ifjak, akik hitük alapján hozzánk tartoznak, megkaphatnák azt a felkészítést életükre, amely megalapozottan becsületes, erkölcsös mind hivatásukban, mind szexuális életükben. Akik építő kritikát mondanak és ezzel is segítik a társadalmat, kiigazítják hibás irányát. Olyanok, akik jellemesek és nemesen magyarok.

És még mi mindennel segíthetünk e társadalomban élve, magyar testvéreinknek hazát építeni és fönntartani? Az ország majd minden városában, községében ott a templom, benne a főiskolát végzett vezető, a pap, mellette húsz-harminc egyházközségi képviselő-testületi tag, sokezer ifjúsági csoport és sok százezer hívő, aki vallásos maradt akkor is, amikor a hit nem volt érdem. Ezek mind odaállnak, mint Szent Sebestyén, és munkára jelentkeznek, ahol hitük erejében megerősödve akarnak tevékenykedni az egyházért és a magyar népért. Velem kérdezik: igénylik-e munkájukat - és kapnak-e életteret?

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu