Bosznia - mint a török idők után...

Egy éven át ismerkedünk egymással - nyolc szomszédos ország katolikusai. Minél elmélyültebb ez az ismerkedés, annál jobban megértjük nemcsak egymást, hanem saját magunkat is. Felfedezzük, hogy mennyi minden köt össze, milyen sok közös vonás van történelmünkben és mai mindennapjainkban. Természetesen a különbségekre is felfigyelünk, amelyek azonban nem a köztünk lévő távolságot, hanem az egymás iránti megértést, szolidaritást növelik. Különösen is fontos ez az ismerkedés a nyolc közép-európai ország legviharosabb történelmű, legmostohább sorsú országával, Bosznia-Hercegovinával, amelyért július 27-én imádkozunk a magyar templomokban is.

Bosznia évszázadokon át nemcsak szomszédunk volt, de az ország vonzáskörzetébe is tartozott az Árpádok korától - a török hódoltság évszázadait kivéve - egészen 1918-ig. Az 1914-ben a mi szempontunkból tragikus következménnyel járó háború kirobbanásához az ürügy Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös Szarajevóban, a bosnyák fővárosában történt meggyilkolása volt. Az első világháború után Bosznia a délszláv királyság, majd Jugoszlávia része lett. 1992-től pedig önálló köztársaság. Az önállóság azonban rengeteg szenvedést, évekig tartó gyilkos testvérháborút hozott a négymillió lakosú országnak. E legutóbbi háború előtt a népesség fele ortodox szerb, harminc százaléka muzulmán bosnyák, húsz százaléka pedig katolikus horvát volt. A legsúlyosabb veszteségeket éppen a katolikusok szenvedték el, minek következtében ma feleannyian vannak, mint korábban - mindössze négyszázezren. Sokan áldozatul estek, még többen pedig mindent hátrahagyva kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, és a legtöbben még ma sem mernek visszatérni. Templomaik, intézményeik, lakóházaik többsége megsemmisült vagy lakhatatlanná vált.

Krisztus testére célba lőttek...

Az újrakezdéshez azonban megvan az erejük és a hitük. És ebben a folyamatban maga az egyház a zászlóvivő, Vinko Puljic bíborossal Szarajevó érsekével az élen, aki a Közép-európai Katolikus Találkozó bosnyák napja alkalmából a boszniai Cardakban nyilatkozott az Új Embernek.

"A tanítvány és a mester" - Puljic bíboros és Varga kanonok

Bosznia sokáig a kalocsai érsekséghez tartozott, magyar domonkosok és ferencesek térítették - illetve térítették vissza a bogumil eretnekségből - a bosnyákokat. A boszniai püspökök a török elől menekülve sokáig az Eszék alatti, Magyarországhoz tartozott Deákvárban, mai nevén Djakovóban székeltek. A török időkben pedig a bosnyák ferencesek voltak a pap nélkül maradt bácskai, bánáti és dél-alföldi magyarság lelkipásztorai.

Ferences nővér egykori kolostoruk előtt

A nyolcvanas évek közepén jártam egyszer Szarajevóban. Izgalmas, mozgalmas város volt. A ferences kolostorban szálltam meg, és cellám ablakából több tucat minaretet számoltam össze, de ortodox és katolikus templomot is jó néhányat. Akkoriban béke volt. Keleties nyüzsgés, bazár, kávézók mindenütt, színes forgataga három kultúrának. Ez a világ nagy civilizációk találkozási pontja, a maga előnyeivel és hátrányaival egyetemben. S nemcsak Szarajevó, a főváros, hanem Bosznia-Hercegovina egésze mozaikszerű, három külön, de egymásra hatást gyakorló világ. A nyugati és a keleti kereszténység, valamint az iszlám adott itt egymásnak randevút, és jó esetben - voltak ilyen időszakai a történelemnek - ez a sokszínűség áldásos hatással volt valamennyi vallási és etnikai csoportra. Ugyanakkor e tarkaság az egymás elleni kijátszhatóság forrása is lehet, mint az első világháború előtt vagy a XX. század végén. 1992 és 1995 között kegyetlen háború pusztított itt, amely ugyan már véget ért, de a lelkekben még ma sincs megnyugvás.

Hölgyek, viseletben

A boszniai püspökök egykori székvárosából, Djakovóból indulok Boszniába, hogy találkozhassam Vinko Puljic bíborossal, Szarajevó érsekével. Kísérőm Varga Géza nyugalmazott djakovói teológiaprofesszor, aki számos bosnyák papot tanított, többek között a jelenlegi szarajevói érseket is.

Déli irányban hagyjuk el a várost, és harminc kilométer után elérjük a Szávát, amely a bosnyák-horvát határ. Szegényes kis bódékban történik az útlevél-ellenőrzés, és már Boszniában vagyunk. A Száva bosnyák oldalán majdnem minden faluban katolikusok éltek, most azonban gyéren lakott e vidék, három ház közül kettő szétlőtt rom, mintha tegnap fejeződött volna be a háború.

Egy Gradacic nevű kisvárosban állunk meg. Itt reggelivel vár ránk a plébános, Vladimir Boric, aki szintén a horvátországi magyar kanonok tanítványa volt a hatvanas években. Ez a kisváros viszonylag épen maradt, a katolikus templomot is beleértve, talán azért - mondja a plébános -, mert itt a lakosság többsége muzulmán. A tiszta katolikus településeket akarták a szerbek még a térképről is leradírozni. Felmegyünk a városka szívében emelkedő dombon lévő várba, amelyet a háborús sérülések után most tataroznak. "Nézze a házak tetejét! Sátor- (gúla) és nyeregtetős házak váltogatják egymást - mutatja vezetőnk. - Azokban a házakban, amelyek tetejéről négy irányban folyik le az esővíz, muszlimok, amelyeknek tetejéről két irányban, azokban keresztények laknak. E szigorú megkülönböztetéshez általában még ma is tartják magukat errefelé." Néhány lapos tetejű házra hívom fel a figyelmét. Mire ő félig komolyan, félig viccesen válaszol: "Azokban ateisták laknak, de nincs sok belőlük." Vagyis itt még a házaikkal is megkülönböztetik magukat a népek... Érdekes hagyomány, de bizony megkönnyítheti a rossz szándékkal közeledők eligazodását is...

A továbbiakban Boric plébános úr is velünk tart, amire bizony szükség van, mert jelzés nélküli, alig járható utakon járjuk be a környék településeit. Turic a következő falu. Az itteni templom viszonylag épségben megmaradt, mert tornyát őrhelynek használták a megszálló csapatok. Berendezését azonban elpusztították, falait kívül-belül összefirkálták Milosevicset éltető feliratokkal. E templom védőszentje Szent Illés, aki egyébként egész Bosznia patrónusa. "Mikor a bosnyákok megtérésüket követően védőszentet kértek a pápától, a következő választ kapták: barbár népnek barbár szentet, így kapták a tűzszekeres Illést" - mondja a helybeli plébános. Ezerötszáz híve volt 1990 előtt, most mindössze háromszázötven. A többiek elmenekültek, és még nem jöttek vissza. Miből él a pap? "A templom rendbehozatalához a németektől kaptunk segítséget, a papot pedig a kis számú hívő is eltartja - mondja. - Itt az a szokás, hogy egy-egy halottért akár harminc misét is mondat a rokonság. Az intenciók segítenek. Azonban oly sok misét nem mondhatunk, így bőven jut miseszándék a horvátországi papoknak is."

A templomban leveszi az oltárról a kis feszületet. A korpusznak minden végtagja csonka. "Célba lőttek rá." Megcsókolja, és visszahelyezi az oltárra.

"Ellopták valamennyi harangunkat is - folytatja. - 1998-ban egy szerb az egyiket visszahozta. Mint mondta, fia itt ťszolgáltŤ katonaként, és ťemlékbeŤ hazahozta a harangot. Autóbalesetet szenvedett, és halálos ágyán kérte szüleit, hogy adják vissza a harangot. Úgy érezte, Isten büntetése volt a baleset..."

Dolna Tramosnica falu Keresztelő Szent Jánosról nevezett temploma sokkoló látvány. 1973-ban épült, és épp húsz évvel később rombolták le. Gyönyörű lehetett annak idején. Csak a tetőszerkezetet tartó pillérek és a szentély hátsó fala, rajta hatalmas, élénk freskóval - közepén az Isten Báránya - maradtak meg. Hamarosan felújítják, a djakovói püspökség támogatásával. A hívek többsége ide sem tért még vissza... A fiatal Ferenc-rendi plébános várja haza övéit.

A szomszédos településen is ferences a plébános, mint oly sok helyen Boszniában. A templom mellett zárda, ferences apácákkal. Egymás mellett áll a felújíthatatlan kolostorrom, és mellette a már elkészült új, és a templom is szerkezetkész. Muzulmán munkások építik, és az Angyalos Szűzanya-oltárképet is egy Allah-hitű festő készítette. "Kétezer híve volt a falunak, de most kevesebben vagyunk négyszáznál - mondja Valerie Stipic plébános, aki tizennégyszer járt már Németországban, hogy adományokat gyűjtsön az építkezéshez. - Ez a falu egyébként arról híres, hogy huszonegy papot és harmincegy apácát adott az egyháznak. A burgonya és a ferencesek exportjában verhetetlenek vagyunk..." - teszi hozzá mosolyogva.

Cardak faluban délelőtt tizenegykor kezdődik az ünnepi szentmise, amelynek keretében a környéken bérmakörúton járó bíboros elhelyezi az épülő új templom alapkövét a porig rombolt helyén, és megbérmálja a fiatalokat. A rekkenő hőségben két órán át tart a szabadtéri szentmise. Nagy hangfalak zengetik a fiatal szerzetesnőkből álló kórus énekét. Nézem az arcokat, boldog mindenki, mert itt a bíboros, most már bizonyos, hogy lesz új templomuk... Mert a templom azt jelenti, hogy van jövő. Itt és szerte Boszniában a katolikus vidékeken a pap az első, aki visszatér az elpusztult településekre, s a templom az első, amelynek újjáépítése jelzi, hogy vissza lehet, és vissza kell térni az ősök földjére. Ahogy annak idején, a török idők után...

Árnyat adó sátrak alá közös étkezésre várnak mindenkit. Malac- és báránysült itt a nemzeti étel, aztán sok sütemény és hűs sör, üdítő. S közben szól a kóló, és aki jóllakott, egy fiatal pap vezetésével táncra perdül. Körtánc, lüktető ritmus, harsogó ének jelzi, van a népben életerő, kedv az újrakezdéshez.

Bent, a hűs plébániaépületben fogad a bíboros, és készségesen válaszol kérdéseimre. Vinko Puljicegyik kezdeményezője volt a Közép-európai Katolikus Találkozónak, amelynek keretében hamarosan sor kerül a boszniai imanapra. Arra kérem, mutassa be olvasóinknak sokat szenvedett hazáját, amelyért hamarosan imádkozni fogunk templomainkban.

"Nagyon örülök, hogy napjainkban felelevenednek az ősi kapcsolatok Magyarország és Bosznia között, a régi, történelmi időkhöz hasonlóan - mondja elöljáróban. - Most különösen azért kell imádkozni, hogy a sebek begyógyuljanak, és hogy visszatérjenek a menekültek."

A visszatérés mellett a népek és vallások közötti megbékélés fontosságát hangsúlyozza, mert enélkül nehéz a kiengesztelődés, hogy minden népnek és népcsoportnak meglegyen a teljes joga ebben az országban.

"Milyen állapotban van a bosnyák egyház? A háború előtt nyolcszázezer hívünk volt, most a püspökségek adatai szerint 460 ezer a katolikus Bosznia egész területén. A legnagyobb veszteséget a szarajevói érsekség szenvedte el. A főegyházmegyének 520 ezer híve volt a háború előtt, és most 219 ezren vagyunk, magában Szarajevóban pedig nyolcvanezerből csak húszezren maradtunk, főleg idősebbek, mert bizony a munkanélküliség, a pangó gazdaság sem növeli a visszatelepülési kedvet. Az országban ezer egyházi épület: templom, plébánia, kolostor lett tönkretéve. És ebből hatszáz a szarajevói érsekséghez tartozik. Vagyis a háború sem a lelket, sem a testet nem kímélte."

A háború pusztítása látható templomokon, épületeken, de a lelkekben is nagy rombolást vitt végbe a sok kegyetlenség. Hogyan lehet együtt élni a közelmúlt emlékeivel és azzal a tudattal, hogy a kis és nagy bűnösök, gyilkosok, a tömegmészárlások elkövetői ma is nagyrészt háborítatlanul itt élnek a szomszédságban, sokszor a szomszéd falvakban?

"Meg kell bocsátani, és gyógyítani kell a sebeket - mondja Puljic bíboros. - Nincs más kiút ebből a helyzetből, mint hogy enyhüljön a viszony horvátok és szerbek, katolikusok és ortodoxok, valamint muzulmánok között. Csak hát időbe telik ez a folyamat, a megbocsátás és a kegyetlenkedések feledése."

A bíboros szerint az egyház élen jár a megbocsátásban, és ennek hatása a népre nagyon fontos. Katolikus részről megvan az akarat a megbocsátásra, a sérelmek elfeledésére.

A pápa július elején tett Banja Luka-i látogatása az egész bosnyák nemzet szempontjából rendkívüli jelentőségű volt. A társadalmi és a politikai életre és a sajtóra is nagy hatást gyakorolt, és a bíboros reményei szerint a látogatás új erőt ad a párbeszéd folytatásához. A média itt tudatosan szította az ellentéteket, de a pápalátogatás óta mintha megváltozott volna a hangvétel, és ez biztató jel. Felerősödött a kibékülés hangja, és ez erőt ad az embereknek.

"Mintha langyos szellő vonult volna végig Bosznia felett a Szentatya ittlétével - mondja a főpásztor -, a pápa látogatása mintha meghozta volna a megbékélést."

Panasza is van azonban az érseknek. A boszniai katolikusok úgy érzik, hogy a Nyugat nem mindig az igazságosságon alapuló kibékülésen fáradozik, hanem az ő rovásukra még ma is inkább a szerbeknek kedvez. Erre utal, hogy míg Bosznián belül a szerbeknek külön államuk van az államban, vagy legalábbis széles körű önállóságuk, a horvátoknak, illetve a katolikusoknak ugyanezeket a közösségi jogokat mind a mai napig nem adták meg.

"Amerika sokat hangoztatja az emberi jogokat, de a tények azt mutatják, hogy az erősebbnek továbbra is több emberi joga van, mint a gyengébbnek. Szeretnénk valóban békében együtt élni mindenkivel ebben az országban, a hazánkban, de ahhoz valóban egyenlő jogokkal kellene rendelkezniük mindannyiunknak" - mondja végezetül Puljic bíboros.

Elköszönünk Varga kanonok bíborosságig jutott tanítványától, és a néptelen vagy alig lakott településeken át visszatérünk a Szávához. Mielőtt bosnyák plébános útitársunktól is elbúcsúznánk, még egy történetet elmesél.

Egy híve menekültként Németországban jómódra jutott, de sehogy sem tudott beletörődni, hogy el kell szakadnia hazájától. Hiába marasztalta a család, hogy "jó itt nekünk, mindenünk megvan, otthon meg csak a romok és a rettenetes emlékek várnak". Sok-sok álmatlan éjszaka után határozott: hazamegy és körülnéz. Nem érte váratlanul a látvány. Házuk romokban, de a garázs úgy-ahogy épen maradt. Lefeküdt az egyik sarkában, és két napig egyfolytában aludt és álmodott. Szépeket álmodott, ami a messze távolban sohasem fordult elő... Mikor felkelt, telefonált Németországba, hogy ő bizony marad. Itt született, itt akar meghalni. Ma már újjáépült a háza, visszatért a család is, és kis malmot épített németországi spórolt pénzéből. Boldog ember - Boszniában, a hazájában. Mert mindennek ellenére ez a hazája.

Szerdahelyi Csongor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu