Apaj-pusztán

Az erős havazás fehér ruhába öltöztette a Kiskunság nagy legelőit, de a komor szürke fellegekből finoman, súlytalanul még mindig szálingóznak a puha hópelyhek. Első pillantásra olyan a táj, mintha az élet megdermedt volna a tél szorításában, de ha az ember elindul a puszta belsejébe, egyszeriben elevenné válik a már-már halottnak vélt világ.

Amott a magányos fűzfán egerészölyv gubbaszt. Mozdulatlanul ül, csak a szemei élnek. A fehér felületet figyeli maga körül, hátha előbukkan egy pocok valahol. Nehéz napok járnak ilyenkor az ölyvekre, mert a kis rágcsálók a hó alatt készítik láthatatlan járataikat és csak ritkán kerülnek a felszínre. Ha beszélni tudna, biztosan erre panaszkodna az a kékes rétihéja is, amelyik alacsonyan evezve pásztázza a környéket. Lassan, imbolyogva repül, szárnyhegyei néha szinte a hófelületet érintik. Aztán hirtelen fordul, és előrenyújtott karmaival a hóból kiálló kórók közé kap. Még mielőtt a távcsövet feléje fordítanám már tudom, egy pocokkal kevesebb van Apaj-pusztán. Mezei nyúl nyomát keresztezem és egy ideig követem. A tapsifüles később a társával találkozott és a két nyomsor ettől kezdve együtt halad a távolban sötétlő bokorcsoport felé. A mezei nyulak párzási ideje általában februárban kezdődik, amikor nappal is gyakran látni a kergetőző állatokat. Olyankor találjuk azokat a kitépett barna szőrcsomókat is, amelyek a kanok között lezajlott lovagi tornákról árulkodnak. Ma azonban még aligha hevíti a szerelem a parányi nyúlszíveket, és a két nyomsor rövidesen ketté válik, csak egyikük tart a bokrok felé. A kissé fagyos hófelületen a nyúl könnyen szalad, az én gumicsizmáim félig merülnek, taposom a havat és egy idő után, bár hideg van, kigombolkozom. A nyuszi a bokrokhoz érve kicsit tétovázott, nyomai jól mutatják, hogy egy helyen két lábra ágaskodott aztán egy fűzbokor tövében rágcsálni kezdett. Körberágta egy fiatal fűzvessző kérgét, jól összetaposta a havat maga körül és egy maréknyi barna bogyót hátrahagyva tovább ugrált. Ez a bokros rész a nyulak kedvenc találkahelye lehet, mindenütt jellegzetes nyomaikat látom.

Ott is hagyom a bokrost és nekivágok a havas mezőnek. Hullámzó repüléssel tarka tollú tengelic csapat száll át felettem és ereszkedik a hóból kiálló bogáncsokra. Egy távoli fűzfán dolmányos varjú károg, odébb ölyv repül lusta szárnycsapásokkal. Amíg követem a távcsővel, túzokok kerülnek a látómezőbe. Kis csoportban állnak a hóban és bár még jó messzire vannak, kinyújtott nyakkal felém figyelnek. Óvatos madár a "magyar strucc" és valószínűleg már génjeikben hordozzák, hogy az embertől félniük kell. Talán ötszáz méternyiről szinte egyszerre kelnek szárnyra valamennyien. Távoli repceföld irányába repülnek. A repce a túzok legfontosabb téli tápláléka, ezeken a táblákon vészelik át csapatokba verődve a téli hónapokat. Csodálatos látvány, ahogy a hatalmas madarak repülnek. Méltóságteljes szárnycsapásokkal szállnak a havas mező felett, és fokozatosan olvadnak bele az egyre sűrűbben hulló hópelyhektől bizonytalanul vibráló messziségbe.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu