Egy régi órarend

Beszélgettem a múltkorjában egy nyugdíj előtt álló orvossal. Kezdő orvosi tapasztalatairól mesélt nekem az emlékezés fel-felbuggyanó nevetésével. Az ő egyik ilyen történetét jegyeztem fel, hogy átadjam az olvasónak:

Kisvárosban voltam kezdő orvos, a kórházban dolgoztam, de a középiskola diákjainak egészségszolgálatát is vállaltam. Egy csütörtöki nap az iskolai rendelőbe szokatlanul sok beteg jelentkezett. Valamennyien egy korosztálybeliek. Eleinte valamilyen általam ismeretlen járványra gyanakodtam. Tapogattam a homlokukat, mértem a lázukat, hallgattam a lélegzésüket. Az általános tünet: "Doktor úr, nagyon rosszul érzem magam!" Semmi egyéb. Enyhe nyugtatót ajánlottam. És kétnapi iskolamentes pihenést.

A titokzatos kór azonban rám is átterjedt, nem hagyott nyugodni napokig. Aztán megoldódott. A következő csütörtökön, amikor ismét szokatlanul sok diák betegem volt. A rendelés után felkerestem a tanári szobában a diákok osztályfőnökét, elpanaszolva neki vívódásaimat. Eleinte komor tekintettel hallgatott, aztán a homlokára csapott, mint akinek remek gondolatai támadtak. Nyomban előkereste az osztály heti órarendjét. Mikor is történt ez? Azt mondtad, hogy csütörtökön? - Íme! Nézd meg csak. Nem ez az a bacillus, ami megfertőzte őket?

Rápillantottam az órarendre, csütörtök: orosz nyelv, földrajz, természetrajz és történelem. Hogy melyikre gondolt, azt nem mondta ki. De megegyeztünk vele, a következő héten, már szerdán bejelenti majd, hogy másnap az oroszórán nem tart feleltetést. Írásbelit se tartanak.

A diagnózis remek volt.

Másnap, csütörtök reggel üres volt a diákrendelő. Meggyógyultak hirtelen a betegek. Ehhez csak annyit tett hozzá sóhajtva az öreg doki: "De ugyan mikor gyógyul ki az ország népe is?" Visszaállította talán valaki a régi órarendet? Hallottam a minap egy másik történetet is, abból is meríthetünk tanulságot, amit haszonnal kamatoztathatunk ebben a mai világban.

Hőse egy nyugdíjas pedagógus, volt bácskai tanító. Akkor került le egy délvidéki iskolába, amikor a magyarokhoz visszacsatolták a Délvidéket. De mondja el ő maga:

Boldogan vállaltam egy kis bácskai faluban a tanítást, buzgott bennem a lelkesedés, vittem lelkemben a magyar szót, szívemben a hazaszeretetet. Így jött el az első március 15-i ünnep. Zászlók, himnusz, szavalás, ahogy az szokás. Emiatt a falu maroknyi szerb lakossága ellenem fordult. Fenyegetett, s ezért 1944 őszén nem volt más választásom, mint szedni a batyumat és menekülni. Éppen idejében. Cudar világ következett, a véres megtorlás.

Legényember voltam még abban az időben. Egy kis dunántúli faluban húztam meg magam. Féltem. A szerb partizánoknak hoszszú volt a kezük. Könnyen utolérték a magyarokat, akkor is, ha azok a hazájukban éltek. A szerb titkosszolgálat partizánjai előtt nem volt határsorompó, jöttek-mentek, és vitték, akit kiszemeltek. Zászlólobogtatás? Börtön. Himnusz éneklése? Halál.

Egy szombati napon korán lefeküdtem, de úgy éjfél felé gyanús mozgást észleltem a ház körül. Felültem az ágyban, füleltem. Lábak toporogtak a ház előtt. Ezek értem jönnek, gondoltam. De nagyon drágán adom az életem. Volt egy vastag botom az ajtó mögé bekészítve. Kézbe fogtam, kilopakodtam vele a folyosóra, s a sötétben láttam, hogy egy alak mászik át a kapu tetején. Valamit súgott is az utána jövőnek. Nem vártam tovább, rátámadtam. Felordított. A ház felébredt. Aztán mindenre fény derült. Lakott a házban egy csinos leányzó is. Annak adtak volna szerenádot. Nem a partizánok jöttek értem. Az eset után bocsánatot kértem a megvert prímástól, majd reggelig mulatoztunk jókedvűen.

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu