Beleélni Isten szeretetét a világba

A megszentelt élet napja

Kilencvennyolc bejegyzett szerzetesrend, katolikus társulás, illetve világi intézmény és mozgalom működik Magyarországon. Ebből huszonhét a férfi, hatvanöt a női közösség, a többi olyan társulás, amelyben szerzetesnők, férfi szerzetesek, illetve házaspárok a tagok. Nyolcszázötven a férfi, ezerhatszázötvenhét a női szerzetesek száma. A férfiak közül ismertebbek például a ferencesek, a bencések, a piaristák, a jezsuiták. A népszerűbb rendek közé tartoznak a tanítással foglalkozó és az élet különböző területein aktív szerepet vállaló rendek, de például a szemlélődő rendekhez is sokan vonzódnak.

Borsos József:

Közvetíteni a porladó világnak

Február másodika II. János Pál pápa rendelkezése értelmében a megszentelt élet, más néven a szerzetesek ünnepnapja. Ennek kapcsán sokan fölteszik a kérdést: mit jelent szerzetesnek lenni? Ilyenkor mindenki megfogalmazza magában: miért vállalta a mindennapi életben mindenkinek kötelező Krisztus-követést szerzetesközösségen belül? Kivétel nélkül minden embernek az isteni erényeket - hit, remény, szeretet - kell megélnie. A szerzetesek erre külön fogadalmat tesznek.

A Krisztus-követésnek az egyik fő tétele az úgynevezett mindent elhagyni. Az Úrjézus az apostoloktól is ezt kéri: hagyjanak el mindent. Péter meg is kérdezi: ha mindent elhagyunk, mi lesz velünk? Erre mondja Krisztus: százanynyit kaptok és az örök életet.

1958 óta vagyok pálos szerzetes, és rendtársaimmal együtt külön erényt is igyekszünk megélni. Az Úrjézus az emberiségért adta életét és váltott meg minket, mi, pálosok - ennek mintájára - a magunk életét ajánljuk föl a nemzetünkért: imánkat, szenvedéseinket egyesítve az Úrjézuséval, mert csak Jézusban egyesülten kap életünk értelmet, illetve ő fogja ezt örök értékűvé magasztosítani, amikor majd mindannyian hazaérünk.

A Szentatya külön hangsúlyozza, hogy újra kell evangelizálni a világot, újra kell örömre hangolni az embereket. Személyemet illetően ebben látom különleges hivatásomat a mai világban, amely csak a panaszról, az elkeseredésről szól: semmi nincs veszve, nem kell aggódnunk, hiszen a mi kincsünket senki nem veheti el tőlünk. Szent Pál gyönyörűen fogalmazza meg: sem élet, sem halál, sem üldöztetés, semmi nem szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől. Ha pedig mi fogadalmunkkal hozzá kötöttük magunkat, akkor igazában az öröm az én osztályrészem, az öröm az én kincsem: az Evangélium. S örömmel kell megélnem a mindennapi életemet.

A Szentlélek külön ajándékának tekintem, hogy a Szentatya éppen a mostani világban, a Szentlélek ösztönzésére adja nekünk az úgynevezett világosság rózsafüzér titkait, amelyekben kinyilvánítja annak isteni erejét. Ezáltal újraéljük, hogy ő nem gyönge, hanem erős. Isten léte átragyog ezen a világon, amelyet így az öröm hatja át.

Ha ez így van, akkor örömmel kell megélnem az életemet: ebben látom a hivatásomat. Most itt, a budapesti sziklatemplomban, ahonnan rálátni a városra, mondom el az embereknek: érezzétek meg, azért küldte az Atya ajándékát, a szeretetet Jézus Krisztusban, hogy örömre hangoljon minket. Mondja is az Úrjézus: azért jöttem, hogy örömömet átadjam nektek, s ezáltal a ti örömötök teljesebb legyen. Életet hozott számunkra, s ez az élet az emberek világossága. Tehát fényben járunk...

Pálos hivatásom megélését látom abban is, hogy hirdessem: nem bánkódhatunk amiatt, mert népünk nagy részét sikerült becsapni, sikerült a sátánnak félrevezetnie, közömbössé, nemtörődömmé tennie, sőt, sikerült vallási jelszavakkal vagy a Szentírás gondolatainak lebegtetésével el is szakítani az éltető krisztusi asztaltól... ne bánkódjunk emiatt, mert tudjuk: az igazság a sziklán van, nem másutt. Oda tette le Jézus Krisztus, s nekünk ebben kell biztosnak lennünk. Ha nyolcezer vagy még több vallási csoportosulást találunk is a világon, akkor is Péter szikláján van az anyaszentegyház hitletéteménye, az igazság, az Örömhír, a kegyelmi forrás. A közösségen belül egymást is segíteni tudjuk ennek az örömnek a megélésében.

Sokszor megkérdezik tőlem: Budapesten jobban érzem magam, mint előző helyemen, Márianosztrán? Mindig azt válaszolom: hogy jól érzi-e magát az ember, boldog-e, az nem a környezettől, a külső körülményektől függ, hiszen olyan lesz a környezetem, amilyenné én formálom. Ha beragyogom azt - így szoktam egyszerűen fogalmazni -, akkor az a másik embert is mosolyra deríti, míg a szomorú, panaszkodó, a lázadó vagy ideges ember környezetét is hasonlóvá teszi.

Hazudnék, ha azt mondanám, a közösségen belül nem fordulnak elő úgynevezett gondok, de ezek nem olyanok, amelyek ezt az örömöt úgy el tudnák halványítani, úgy el tudnák födni, hogy ezen keresztül ne ragyogjon át az isteni örök szeretet, örök igazság boldogító tudata.

Ha a szerzetesekre azt mondják, hogy elfordulnak a világtól, ez annyiban lehet igaz, hogy attól a világtól fordulunk el, amely porladásra, pusztulásra ítélt, s ahhoz fordulunk, aki az igazi élet. S ha mi látszólag elvonulunk ebbe a kolostorba, azért tesszük, hogy ezt az igazi életet ragyogtassuk föl. Életünkkel, megjelenésünkkel, munkánkkal arra irányítsuk a figyelmet, ami valóban az igazi érték, az igazi élet.

Ezt közvetítjük a porladó világnak. Mi nem járunk az aluljárókba, menhelyekre, ilyen feladatot nem vállalunk, de akik lelki igénnyel eljönnek a sziklatemplomba, azok előtt erről teszünk minden esetben tanúságot.

Amikor 1960-ban a papszentelésre készültem, harmincnapos lelkigyakorlaton vettem részt Mócsy Imre jezsuita atyánál. Ő készített föl néhányunkat, s ekkor - többek között - életprogramot is terveztünk. Mócsy páter mondotta: életünkben terelőkorlátokat is föl kell állítanunk, amelyek irányítanak, egyben védenek bennünket mindennapi életünk során. Ilyen terelőkorlátnak jelöltem ki a magam számára: akikkel találkozom az életben, azoknak mindig igyekszem mosolyt csalni az arcára.

A szerzetesi élet tehát az igazi élet igenlése. A pálosok hivatása az is, hogy mindazok helyett, akik rohannak a mindennapokban, mi imádkozzunk, s mondjuk az Úrjézusnak: mi szeretünk téged őhelyettük is, áldd meg tehát életüket, munkájukat, hogy a mindennapi élet gondjai, bajai, megpróbáltatásai közepette ne keményedjen meg a szívük, hanem örömmel éljenek.

A somlói galuskához szoktam hasonlítani a hétköznapi életet: egy halom tészta, amelyet csokoládéval fölülöntenek. Valahogy a mi világunk is ilyen: mindenféle tésztával van tele - ez a tészta gyakran keletlen, nyers, ízetlen vagy romlott - de jön Isten, végtelen szeretetével Jézus Krisztusban, s fölülönti, áthatja az egészet szeretettel.

Bánkódunk azok helyett is, akik nem bánkódnak amiatt, mert az ember letér a helyes útról. Ezért mondjuk el a fatimai engesztelést. Hétszázötven éve azon bűnösök nevében is bocsánatot kérünk, akik ma halnak meg. Mindennap elvégezzük ezeket a felajánlásokat azok helyett, akik nem gondolnak arra, hogy őket is örök szeretettel szereti az Úristen.

Népünkért, Szent István király országáért mindennap imádkozunk. Rendünk magyar alapítású, s a történelem folyamán fogalmazták meg: nincs még egy olyan szerzetesrend, amely a néppel, népével annyira összeforrt volna, mint a pálos. A prófécia Pázmány Péter megfogalmazásában így hangzik: népünk javulása, növekedése, boldogulása a pálosok növekedésével, boldogulásával van összefüggésben.

Vizy Zsuzsa:

Nem vagyunk katolikusságunkkal eltelve

A világi szerzetes ígéretet tesz arra, hogy közösségben kíván élni, annak tagjaival közös programokon vesz részt: az imádkozásban, a tanulásban, s évente egy alkalommal lelkigyakorlaton. A Szent Margit közösség, amelynek tizenkét tagja van, a magyar domonkos rendtartomány része. Ide tartozik Vizy Zsuzsa gyógypedagógus, aki korábban gyógyíthatatlan gyermekek között dolgozott. Ma pedig, főállású anyasága után - kilenc gyermeke közül a legkisebb nyolcesztendős, a legidősebb huszonhét - családterápiás képzésre jár.

Világi domonkos szerzetes vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy valamiféle különleges madárfajhoz tartoznék. Férjemmel húsz esztendővel ezelőtt találkoztunk egy német domonkos atyával, aki sokat beszélt nekünk Szent Domonkosról. Amit mondott, attól - úgymond - lángolt a szívünk.

Tizenhárom éve vagyunk tagjai a szerzetesközösségnek.

A domonkosok négy lényeges fogalom - a közösség, az ima, a tanulás és a szegénység - köré szervezik az életüket, s ily módon igyekeznek megvalósítani a lényeget.

Igen fontos, hogy mások felfogásától, világnézetétől függetlenül meg tudjuk szólítani az embereket. Azokat a lényegi pontokat szükséges keresni, amelyek közösek másokkal: emberségükben, érzéseikben, vágyaikban. A mai, gondolati kavalkádban, sőt zűrzavarban élő emberek között igen fontos, hogy valamiféle rend, a közösséghez tartozás rendje jelenjen meg.

A másik sarokpont: tanulni kell. Ma ez is mintha negatív meghatározás lenne. A domonkosok nem csupán könyvekből tanulnak, hanem az élet eseményeiből, a megtörtént esetekből, hogy azoknak mi a mélyebb üzenete. Ehhez tartozik, hogy higygyünk abban: a másiknak is lehet igaza.

A közösség azért fontos, mert az egyívású, hasonlóan gondolkodókat fogja össze. Ez nem jelenti, hogy a közösségi lét nem jár gondolati ütközésekkel. Ugyanakkor megtanuljuk elfogadni a másik logikai megközelítését, hogy ezáltal beleélhessük magunkat az ő gondolkodásába, s így egymás által gondolkodunk. Ahogyan Jean Vanier mondja: szükségünk van egymásra.

A világi szerzetesi lét igen nagy segítséget jelent a családi életben, a férjemmel, kilenc gyermekemmel való közösségben, ahol a kisiskolástól a kirepülő gyermekig, a szerelmestől a nem szerelmesig, az unom a templomot hangulatot megélő gyermek egyaránt előfordul. S óriási dolog, ha tudok nekik válaszolni. Nem sztereotip, panelmondatokkal, mert azt lerázzák magukról, mint a kutya a vizet. Ha hiteles az életem, akkor talán képes vagyok igazi választ adni.

Igen nagy öröm, hogy "belekeveredtem" a világi szerzetességbe. Nem mentem ez után, hanem egyszerre csak világossá vált számomra, hogy ezt akarom.

A közösségek más-más arculatúak, ugyanis a tagok személyisége alakítja, miközben a szerzetesi eszmény közös.

Nem hirdetjük magunkról, hogy világi domonkos szerzetesek vagyunk. Ha éppen úgy adódik, akkor elmondom, de ezzel nem hivalkodunk. Idézni szoktam: Szent Domonkos atyánk ezt így csinálta, vagy ezt mondta. A halállal kapcsolatban például igen sokat jelent számomra az ő utolsó megnyilatkozása. Amikor haldoklott, s testvérei zokogtak az ágya körül, mondta: ne sírjatok, mert a halálommal többre mentek velem, mint az életemmel.

A világi szerzetesség hivatás, én azonban ajándéknak mondanám. Az egyik domonkos atya szokta mondani, ha valamiről szó esik: fontos, hogy megérje. Megérje domonkosnak lenni, feleségnek lenni, anyának lenni - s úgy érzem, megéri. Nem szeretek olyasmit a vállamra tenni, ami nem éri meg, ami púp: olyan egyébként is bőségesen akad.

A családi életben a domonkos létnek külső megnyilvánulási formája nemigen van. A közösségben szerzett gondolatokat, érzéseket igyekszem átszivárogtatni a családomba.

A negyedik pillér a szegénység. A szegénység fogalma - az általában megszokott első jelentésében - bizonyára dermesztően hat a mai világban. De ennek sokkal mélyebb értelme is van: mindig nyitott legyek a másik ember iránt, ne érezzem, hogy csak én vagyok képes másnak adni, s mondjuk, a kapualjban meghúzódó csöves nem tud nekem semmit adni. Mert tud adni... mindenki adhat a másiknak... ennek fölismerése is a szegénység értelmezése: hogy nem vagyok eltelve magammal vagy magunkkal, katolikusságunkkal, domonkosságunkkal. Önmagában a domonkosságtól nem vagyok több, nekem erre szükségem van, s mindenkire szükségem van, ezért nagyon szeretem az embereket.

Rauscher Dóra:

Nem a "tanító néni" kedvence

A domonkos nővérek budakeszi kolostorában tizenöten élnek. Házuk van még Kőszegen, ahol tizenhét nővér lakik, illetve Kárpátalján, Ungváron és Beregszászon működik két missziójuk. Rauscher Dóra nővér a Kongregáció általános főnöknője.

Amikor a szerzetességről esik szó, eszembe jut egy erdélyi költő, Farkas Árpád néhány sora: "Miért választottad ezt az utat, vándor? Nem én választottam, szembejött velem." A szerzetességet nem az ember választja, hanem Isten választ ki valakit szerzetesnek, s az ember erre mondhat igent. S ha igent mond, akkor ezzel elfogad egy ajándékot.

A szerzetesi lét kétszeres ajándék. Egyrészt ajándék a meghívás, hogy ezt az életet élhetem, másrészt, ha valaki elfogadja ezt az ajándékot, önmaga ajándékká válhat a világ számára azzal, ha Isten közelében élve, az ő állandó jelenlétében és úgy, hogy az emberek számára is jelen van, élheti meg ezt az életet. Isten arra szánja a szerzetesi létet: hogy meg akarja vele ajándékozni a világot, s ezen keresztül jelenlétét közvetíteni a világnak. A szerzetes azt jeleníti meg, hogy van Isten, aki szeret bennünket, s jó Istennel élni.

Az úgynevezett monasztikus, szemlélődő életformát élő apácák sem a világtól elzártan élnek. Az olyan, aktív apostolkodó szerzetesrend pedig, mint amilyen a miénk, nagyon is a világban él. A domonkosok a prédikátorok rendje, s mi is ehhez tartozunk. Ezen talán csodálkoznak egyesek, hiszen azt szokták meg, hogy a papok prédikálnak, akkor egy domonkos nővér miért nevezi magát prédikátor nővérnek? Azért, mert a prédikálás nem pusztán szavakat jelent, hanem egy életformát.

Egy domonkos nővér mindazzal, amit cselekszik, vagy éppen nem tesz meg, mindazzal prédikál: Isten szeretetét és jelenlétét tükrözi a világnak. Különféle módokon próbáljuk ezt tenni, nagyon figyelve arra, hogy melyek a világ legégetőbb szükségei, ahol segíteni tudunk.

Vannak közöttünk olyanok, akik tanító munkát végeznek, az óvodától az egyetemig. Egyik nővérünk arra készül, hogy a haldoklókat segítse az átlépés pillanatáig. Jelenleg egészségügyi tanulmányokat folytat, hogy ezt a hivatást majd megélhesse. Mások lelkigyakorlatok tartására készültek föl, ugyancsak mások rendszeres lelki vezetést, lelki kísérést végeznek a világból hozzánk érkezőknek, de gyakran a renden belül is egymásnak vagyunk lelki kísérői. Van köztünk egy pszichiáter szakorvos, aki rendszeresen bejár a kórházba, és az intenzív osztályon segít az ott lévőknek. Nem minden esetben a Jóisten nevével kezdi, hanem ahogyan a szakmájából, hivatásából következik. Hozzá is járnak betegek ide a rendházba terápiára.

Nemcsak azok vesznek részt az apostoli munkában, akik a felsorolt módokon állnak kapcsolatban az emberekkel, hanem az a nővérünk is, aki az immár évek óta ágyhoz kötött kilencvenhárom éves Margaréta nővérünket ápolja. Az ő munkája is apostolkodás. Vagy ha valaki itt a házban végez házimunkát, azzal a lelkülettel teszi, hogy a mi közös apostolkodásunkhoz járul hozzá.

Fontos, hogy együtt végezzük a munkánkat. Ha lelkigyakorlatot tartunk valahol, mindig többen megyünk egyszerre. Hisszük, hogy ha együtt vagyunk a közösségben, ott van velünk Jézus. S akkor már nem az egyik vagy másik nővér tesz valamit, hanem a közösségben jelen lévő Jézus tesz az emberekért, megmutatja szeretetét.

Jézus központú közösségeket igyekszünk létrehozni családokból, szülőkből, fiatalokból és idősekből S ha többen vagyunk jelen egy-egy ilyen közösségben, akkor rajtunk keresztül Jézus van jelen. S ha a közösség élete már megindult, akkor továbbmehetünk, hogy másutt is ilyen közösségeket segítsünk létrejönni.

A szerzetes is saját személyisége fejlődésének útján halad, s ez, mint bármilyen más életállapotban, halálig tartó folyamat. Megvannak ugyanazok a buktatók, kísértések, nehézségek, mint más életállapotban. A közösség azonban igen nagy segítséget jelent az esetleges krízishelyzetekben vagy elbizonytalanodásokban.

A szerzetesi közösség tagjai közül az Úr meghívását mindenki másképpen élte át, de átélte, s az ő vezetését mindenki másképpen tapasztalja, de azt éli élete során, s ezért, bármi történik, jobban megértjük egymást, mintha egy nem szerzetessel kellene a belső élet kérdéseit megbeszélni. S ezért jelentünk egymásnak - a kívülálló számára talán megmagyarázhatatlan - támaszt.

A szerzetesség ajándék, amit nem mindenki kap meg, s nem azért kapunk, hogy utána gyönyörködjünk ebben, hanem hogy szolgáljunk. Olyanfajta kiválasztottság, mint a választott népé volt: nem valamiféle liblingszerep, nem a "tanító néni" kedvence a szerzetes, hanem sokszor nehéz, embert próbáló küldetés, amellyel a mi sorsunkon keresztül is beleéli Isten szeretetét a világba.

Közösségi életünkre vonatkozóan visszajelzéseket is kapunk környezetünkből. Azért is örömteli ez, mert mi nem látjuk magunkat kívülről, mindennapjainkban nehézségeinkkel is jobban szembesülünk, de a visszajelzések arra utalnak, hogy jó ránézni a domonkos nővérekre, mert látszik rajtuk, hogy szeretik azt az életet, amelyet élnek, szeretik az Urat, és szeretik egymást. Szabályunkban szerepel egy ilyen mondat: "A másik jó és jót akar". Ilyen szemmel igyekszünk mindenkire tekinteni a közösségben. S ha éppen valamiért nem tetsző dolgot cselekszik valaki közülünk, akkor is azt nézzük: ő jó és jót akar, csak éppen tévedett, ami bármelyikünkkel előfordulhat. A kölcsönös kiengesztelődés ünnepét megtartjuk időről időre. A régi szerzetesi életben ezt bűnbánati káptalannak nevezték. Ilyenkor az egy házban lakók összegyűlnek, és egy sajátos szertartás keretében hangosan elmondjuk egymásnak, mi az, ami bánt bennünket: amivel megbántottuk a többieket, sokszor név szerint is bocsánatot kérve nővértársunktól. Ettől kezdve egészen másként viszonyulunk egymáshoz.

Az életünk megosztásának nevezett összejövetelek alkalmával mindenki elmondhatja, életében éppen akkor mi a fontos, mi az öröme vagy fájdalma. A közbenjáró szentségimádások alkalmával ki-ki elmondja, kiért - például egy házaspárért, amelynek válságba került a házassága - kéri a többiek imáját. Közösségépítő szentségimádást is tartunk hetente egy alkalommal, s ez arra is lehetőséget ad, hogy ott mindenki elmondhatja - ha belső késztetést érez erre -, társai imádkozzanak érte, mert valami miatt neki most igen nehéz. Ilyenkor egymásért imádkozunk. A szeretetkapcsolatot tehát különböző formákban igyekszünk építeni.

Elmer István
A szerzetesi életet illusztráló fotók: Cser István

Az Istennek szentelt élet kétségtelen érdeme, hogy hatékonyan hozzájárul ahhoz, hogy a testvériség igénye - mint a Szentháromság megvallása - eleven maradjon az egyházban; a testvéri szeretet állandó ápolása révén a közösségi élet formájában is megmutatta, hogy a szentháromságos közösségben való részvétel oly lényegesen meg tudja változtatni az emberi kapcsolatokat.

(II. János Pál pápa)

Szabaddá teszi a szerzetes szívét

"Az Istennek szentelt élet szabaddá teszi a szerzetes szívét, hogy imádkozzék és dolgozzék testvéreiért. A szerzetesség, az egyház, magyar egyházunk történeti zarándokútja során sokféle szolgálattal járult hozzá Isten népe, az egyház és általa egy-egy nemzet lelki és szellemi kultúrájának felépítéséhez. Életük példájával és áldozatukkal, igehirdetéssel, tanítással, betegápolással, a rászorulók: szegények és magányosok támogatásával. A szolgálatok sokféleségét, a szeretet leleményességének formáit szinte fel sem tudjuk sorolni."

(Részlet Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát az Adoremus februári számában megjelent gondolataiból)

Az egyházban az első századoktól fogva voltak férfiak és nők, akik arra éreztek hivatást, hogy a megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték őt oly módon, hogy követelményeinek különleges és radikális módon a szerzetesi hivatásban tettek eleget. Miközben így kereszthordozókká váltak, kötelességüknek érezték, hogy Lélek-hordozókká váljanak, valóban lelki férfiakká és nőkké, akik képesek arra, hogy a dicsőítés és a szüntelen kérő imádság, az aszketikus gyakorlatok és a szeretet cselekedetei által titokzatos módon gazdagítsák a történelmet.

(Részlet II. János Pál pápa: A Megszentelt élet kezdetű apostoli buzdításából)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu