Báltermi hangulatok

"Hát te melyik bálba mégy a hét végén?" kérdi a telefonban táncos lábú barátom. "Hmm, miért? Hány van?" - felelem. Kiderül, hogy azon a hét végén csak katolikusból legalább három, de ha pénzem-frakkom lenne, akkor még egy tucat exkluzív helyen botorkálhatnék a ráksalátás bőségtálak között.

Az igazi táncosok már olyat tudnak, amit nem lehet tanítani, mert túl van minden iskolán

Merthogy újra itt a farsang, amikor illő, hogy jobbra-balra lépdelve, forogva, ugorva, szökellve menjünk át termeink egyik sarkából a másikba, ahová egyébként a legegyenesebb úton is eljuthatnánk. De hát a karnevál hangulatait és mozdulatait nem a célszerűség uralja. Aki bálterembe lép, valami átszellemültség járja át: először úgy, mint aki egy levegős, tágas térben zajló, varázslatosan szép szertartás részese, aztán amikor táncra perdül, hasonló lesz a kis gyermekhez, aki kacag, kezét összecsapkodja és felszabadultan ugrándozik, gyönyörködve a ritmikus mozgásban. A báli falatozásnak is különös folklórja van: mindig csodálattal adóztam embertársaim ügyességének, akik bravúrosan egyszerre képesek a tömegben, ráadásul állva elvágni műanyag villájukkal az átázott papírtálon lévő, csöpögő franciasalátával elegyített sonkatekercset, szépen törni a morzsálódó zsömlét és illedelmes mozdulatokkal kortyolgatni az italból, miközben centiről centire araszolva, minden újabb ismerős arcnál megállva ötvenedszerre is nekirugaszkodnak, hogy megválaszolják a megválaszolhatatlant: "Na és mondd: hogy vagy?" Az ember ilyenkor motyog valami semlegeset, gyorsan elhadar néhány paramétert, megígéri, hogy "akkor majd felhívlak" (újabban: "majd csörgök"), aztán továbbáll és rendszerint egyikünk se keresi a másikat.

Visszagondolok: tizenvalahány éve még belepirultam, amikor egy lány az akkori társaságunkból csekélyke tánctudásomra célozva farsangi képeslapot ajándékozott nekem azzal a szöveggel, hogy "Tanulj meg táncolni, mert különben az angyalok nem tudnak majd veled mit kezdeni a mennyben!" El lehet képzelni, mennyire örültem akkor neki, de ha jól emlékszem, ez adta a döntő impulzust az első "gyors-gyors lassú-lassú" leckékhez, amelyekből azóta is élek, és amelyeket akkoriban osztálykirándulás keretében rögvest továbbtanítottam lelkes gimnazistáimnak ("táncórát adok-veszek"), akik közül kettő ma már nemzetközi versenytáncos...

Akkoriban a budapesti tánckultúra még jórészt a legendás Jánosi-bálokra korlátozódott a Városháza dísztermében, de pár évre rá egy csapásra mozgásba lendült mindenki, és ma már jószerével nem is komoly közösség az, amelyiknek nincs saját farsangi bálja. Izgalmas ilyenkor elnézegetni, ki mint öltözik e néhány órára a társadalmi élet jelmezeibe, a méltóságteljes katolikus nagyasszonyéba, a bonvivánéba vagy a "fontos" emberébe, aki - ha kapcsolat nincs is már köztünk - egy "heló" erejéig legalább még megismeri a többieket...

Tetszik nekem ez a báli világ, hiszen "liturgia" a javából: a kellékek mögött kultúra van, a szép, nemes formákban pedig az egymáshoz igazodás vágya és a tisztelet érzése. A fényes táncparketten megnő az udvarias gesztusok, a tekintetek értéke, és a szerepek segíthetnek, hogy a férfiak - legalább erre az időre - igazi "urak", a nők pedig igazi "hölgyek" lehessenek, amint arra lelkük mélyén mindig is vágynak. Tornatanár ismerősöm egyszer azt mondta: az órán onnan ismeri meg a ministránsokat, hogy azok legalább rendesen tudnak állni... Azt pedig balettintézetbe felvételiző gyerekektől tudom, hogy ott nemcsak a testi, hanem a lelki adottság is döntő szempont. Az igazi táncosok már olyat tudnak, amit nem lehet tanítani, mert túl van minden iskolán. Ez pedig a belső állapotnak a testben való tükröződése. A lényeg nem a mozdulat formája, hanem az a belső harmónia, amelyből a mozdulat megszületik. Így függ össze a szép tánc és a belső tartás.

Aki átélte már a sodró lendületű, tiszta szívből fakadó tánc ihletett élményét, az tudja csak igazán, hogy valójában a léleknek van szüksége a táncra, amely ritmusával még a belső rendetlenségből is kiemel, hiszen egyetlen hajlékony, finom szökellés, lendületes perdülés, amikor szinte lebegünk a föld felett, nem céltalan, hanem a földtől való elrugaszkodás vágya tükröződik benne. Vágy a magasabb rendű harmónia, a kozmosz harmóniája után, ahol - Kosztolányival szólva - "az égben minden este bál van", és ahol egyszer az igazi házigazda, "a bálterem hatalmas glóriása" fogad majd bennünket.

Késmárki Zsolt

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu