 |
 |
 |
 |
2003.02.02
|
|
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Harrach Péter Pártállami szellemű módosítás Néhány törvényt, így a szociálist is folyamatosan igazítani kell a változó körülményekhez. Miniszterként magam is ezt tettem. Az egyes módosítások azonban nemcsak a változó valóságot tükrözik, hanem a módosító szemléletét is. Az alapellátásban dolgozó egyházi intézményekre vonatkozó rendelkezést mi úgy alakítottuk, hogy figyelembe vettük a két törvényben és egy nemzetközi szerződésben biztosított alanyi jogot az intézményalapításra és -fenntartásra. Ezt semmiféle feltételhez nem kötöttük, megvalósítását az állam és az egyházi fenntartó között létrejött szerződésnek kellett garantálnia. Ezzel elismertük a történelmi egyházak társadalmi küldetését.
A Medgyessy-kormány módosítása az önkormányzatok szándékától teszi függővé az egyházi intézmények működését, ezzel korlátozza az intézményalapítási szabadságot, nehezíti az említett társadalmi küldetés teljesítését. Miért teszik ezt? Tekintsünk el attól a feltételezéstől, hogy a baloldal bünteti az egyházakat, azért, mert azok a nemzet előtt álló két út közül azzal szimpatizáltak, amelyik az értékekre és a közösségekre épít. Marad a másik lehetőség, az egyházak autonómiája, társadalmi szerepe iránti érzéketlenség, illetve az egyház nélküli társadalomban való gondolkodás. Ez nem jelenti azt, hogy az egyházakat elhanyagolható tényezőnek tekintik, de nem társadalmi, hanem politikai tényezőnek, amelyeket vagy meg kell nyerni vagy harcolni kell ellenük. Hogyan jelenik meg a szociális törvény módosításában az egyházak társadalmi szerepe iránti érzéketlenség? Az elképzelésnek van logikája, ez egyfajta szakmai logika. Így szól: bízzunk minden szociális feladatot az önkormányzatokra. Ez működne is, ha nem lenne ennél jobb megoldás és fontosabb szempont. A szociális gondoskodás természetes terepe a közösség, elsősorban a család és a helyi egyházi közösség. A társadalmi változások, a család funkcióinak szűkülése megteremtette az intézményesült ellátás igényét. Ezek az intézmények nagyrészt egyházi fenntartásban működtek. Az évezredes karitatív gyakorlat, az emberi elesettség iránti érzék, a gondos és felkészült vezetés biztosította az intézmények színvonalát. A szocializmus éveiben kiszorították az egyházakat a társadalomból, be a templomfalak közé. Felszámolták az egyházi intézményeket is. Érthető, hogy a rendszerváltás után újból működni kezdtek az egészséges reflexek, egymás után alapították az egyházi szociális intézményeket. Ezeket az intézményeket, létüket és működésüket alárendelni egy esetleges összetételű, sokszor kicsinyes, helyi politikai és ideológiai szempontoktól vezérelt önkormányzati testületnek, nagyfokú érzéketlenségre vall. Egyrészt a rászorulók iránt, akiket megfoszt a legjobb gondoskodást nyújtó ellátástól, másrészt az egyházak iránt, sőt az egészséges, jól működő társadalom iránt. Nem kell gyakorló hívőnek lenni ahhoz, hogy valaki ráérezzen annak a szerepnek a nélkülözhetetlenségére, amelyet az egyházak az emberek és a társadalom életében betöltenek. Csak egy kicsit kell ismerni a hívő közösségek belső életét, az egyházak szerepét a nemzet történelmében, társadalmi szolgálatukat. Aki ezt nem ismeri, és a mai magyar valóságot is egyház nélküli világként képzeli el, az észre sem veszi, hogy megsértette az egyházi autonómiát, és kárt tett abban is, amit szolgálnia kellene a magyar társadalomban. Ez a gondolkodás nem úgy korlátozza az egyházakat, hogy beszorítja a templomfalak közé, hanem úgy, hogy együtt kezeli egy tízfős, fél éve létrehozott alapítvánnyal, vagy egy szárnyait próbálgató egyesülettel. A hatalmon lévők korlátai tetteikre csupán magyarázatot adnak, de mentséget nem. A lényegen pedig nem változtatnak, ez a módosítás pártállami szellemet tükröz, az egyházak társadalmi szerepét korlátozza. A hívő embereknek a leghatározottabban tiltakozni kell ellene. (A szerző parlamenti képviselő, volt miniszter)
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
