Akarattyát keressük!

A fiúkon már megöregedtek a vonások, de a régi néven szólítják egymást, melyet mások, még a feleségek sem ismernek: Janó, Kazi, Argosz, Gusztó, Csámcsi, Maskara, Koloman, Vanek, Müller, Pintyő... A balatoni szezon véget ért, a nap már nem vadul, de melegítően süt a szeptemberi hétvégén, a víz kitisztult és úszásra hívó.

A koszorún a gyertyák az elhunyt tanárokra és diáktársakra emlékeztetnek

Akarattyát keressük! - szól ki az érkező autóból a vezetője, mire az ott lévők, s a kocsiban ülők is összeérő mosolyra fakadnak.

Mikor volt is? - gondolkodnak együtt a nyaraló teraszán: 1967 tavaszán, vagy egy évvel később, 1968 áprilisában? Talán hatvannyolcban, erősíti valaki, s többen csatlakoznak hozzá. Nem mondják, csak gondolnak arra: akkor még gyermekek voltak, nem feltétlenül tizenhat esztendejük kapcsán, hanem azért, mert hatvannyolc augusztusa előtt voltak, amikor hirtelen váltak - hirtelen kellett - fölnőtté válniuk. Voltak közülük, akik itthon, a Duna-parton nézték-bámulták, amint a harckocsisor egész éjszaka vonult Csehszlovákia felé Szobon át augusztus huszadikáról huszonegyedikére virradó éjszaka, mások pedig az NDK-ban, Lengyelországban és Csehszlovákiában maradtak-szorultak, s már elkezdődött a tanév, nekik a harmadik gimnáziumi osztály az esztergomi ferences gimnáziumban, s még mindig többen hiányoztak. A napok eseménye volt: Hümér megérkezett, de Argosz még sehol, s Juszuf sem... A fiúk mintha akkor váltak volna fölnőtté.

Akarattyát azonban még hatvannyolc áprilisában keresték. Antal atya és Oszkár atya vezetésével vonultak le egy hétvégén a Balaton-partra, hogy a ferencesek készülő nyaralójánál közmunkát végezzenek. Az autóbusz eltévedt, s a tudakozódás - Akarattyát keressük! - lett ennek a nemzedéknek szólásává, jelszavává, s amikor most, ötven esztendősen ismét fölhangzik az ajkakról a szó, azt jelenti: ferences szellemiségű egykori és mai önmagukat keresik.

Mintha a kollégiumban lennének most is: semmi magyarázkodás, semmi "de régen láttalak", semmi tapogatódzó idegenség. Janó, a vadász szarvas- és vaddisznóhúsból készít pörköltet a "bandának", közben Kazi telefonál, már úton vannak Gusztóval - és halat hoztok-e, hangzik a kérdés, mire a válasz: még nincs. Akkor lőjetek útközben! - s az M7-es nyilván a legalkalmasabb erre. Amikor megérkeznek, a csomagtartóból előkerülnek a gyönyörű példányok, előre megbeszélt helyről, a legfrissebben hozzák. Kazi a halászlé nagy tudósa, mohácsi módra, s a tésztát maga gyúrta még odahaza.

Húszan vannak az egykori harminchatból, többen kimentették magukat, négyen azonban nem jelentkeztek. Nem jöttek, mert nem jöhettek: az osztály legújabb, negyedik halottjáról Akarattyán kaptak hírt a legtöbben. Több mint tíz százalék, mondja valaki, s néznek egymásra, közben Gatyásra, Zeuszra, Misóra és Pattosra gondolnak. Rák és infarktus - ez a mi sorsunk, barátaim, töri meg a csöndet Argosz némi iróniával, s arról beszélnek - önsajnálat nélkül, ötvenesztendősen már túljut ezen a férfiember -, hogy leírt nemzedék az övék. Érettségi osztályátlaguk abban az esztendőben a legjobb volt az országban, mégis alig vettek föl valakit elsőre az egyetemre. S azután 1990: amikor abba a korba léptek volna, hogy az életkoruknak megfelelő vezető társadalmi pozíciókat elfoglalják, átugrott rajtuk a történelem: a fiatalabb nemzedékeket helyezte előtérbe. Valamit azonban sem ideológiai meghurcolás, sem a kegyetlen liberális kenyérharc nem törölhetett el: a magukkal hozott hagyományt, amely - mindenféle egyéni életút-kacskaringó ellenére is - életprogrammá ülepedett bennük.

Nyugodt, meggondolt beszélgetés hajlik az estébe. Sorra veszik a jelen- és távollevőket: a természettudóst, a papot, a diplomatát, az orvost, mérnököt... Nincs ebben semmi önelégült dicsekvés, csupán a számvetés egyszerűsége. Azután fölvetődik, hogy osztályfőnöküknek, az egyik legkiemelkedőbb ferences tanárnak és nevelőnek, Hajdú Antal atyának emlékére alapítványt hoznak létre, hogy annak jövedékéből minden évben elismerjék az esztergomi gimnázium egyik tanárát. Majd pedig gyufa sercen, a koszorúra helyezett gyertyák egymás után lobbannak föl, s a fiúk a kifeszült víztükrön engedik útjára elhunyt tanáraikért és diáktársaikért a megemlékezés fényét. Közben pedig fölhangzik az imádság...

Vasárnap délután futnak el az autók. Előtte rendet tesznek maguk után - a kollégiumban tanult pedánssággal -, azután búcsú, intés: jövő szeptemberben (remélik, az atyák ismét helyet adnak nekik) ismét találkoznak.

Isten áldjon addig is benneteket, barátaim, s ne feledjétek a jelszót: Akarattyát keressük!

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu