Ha október, akkor...

A szeptember az átállás hava: a nyárról az őszre, a szabadságról a dolgozásra (amely az igavonás és az alkotónak érzett tevékenység között váltakozik), egyik tanévről a másikra. Tevékeny hónap, tele rohangálással (írószerbolt: könyvek-füzetek; gyerekruha- szaküzlet: ezek folyton mindent kinőnek; az iskolákban egymást érik a szülői értekezletek), a rohangálás mellett rengeteg a kiadás, olykor adósságba is keveredik az ember, anélkül, hogy kártyázna vagy dorbézolna - magyar valóság az ezredfordulón. Már a hónap közepétől egyre türelmetlenebbül ismételgetem a Szeptember végént: szeptember 25, 26, 27, 28, 29, 30. - ilyenkor ennyi jut a lírából.

Négy-öt héttel a nyári szabadság után holtfáradtan várom a hónap végét. Hogy végre októbert írjunk. Ez a hónap a megnyugvásé. Már benne vagyunk az őszben, az ember újra megszokja az élet rendjét, amely néhány hétre feldúlatott, fellazíttatott: újra megtanuljuk, hogy a szabadság nem bőven mért, kedvünk szerint használható idő, de nem is ellopott néhány perc - a bűn magában hordja büntetését. A szabadság ajándék, amelynek része a megváltoztathatatlanba való belenyugvás bölcsessége, a cselekvés szűkre szabott terének okos kihasználása, olykor néhány korty a belső békesség forrásaiból: néhány jó beszélgetésből, kedves könyvekből és zenékből, örömre hangoló emlékekből.

Minden évben várom az októbert, hogy újra élni kezdjen bennem a gyerekkorom, amelyet leginkább a vízivárosi Kis-Duna-part platánjairól hullott levelek kesernyés szaga idéz fel bennem. Baktatás a száradó avarban az uszoda, az iskola és a templom felé. A templom a hídnál, bent, a hideget lehelő, hatalmas falak között a tömjénillat az esti litániákon, rózsafüzéres áhítatokon. Ministráns gyerekként is megejtett az a fáradhatatlan imádkozás, éreztem benne az erőt, amelyből nekem is jutott, amelyből maradt valami az iskolában nekem szegezett gúnyos tanári számonkérés idejére is: azért nem akarsz úttörő lenni, mert ministrálni jársz? Azért...

Ezerkilencszázhatvankettőt írtunk, tele volt feszültséggel az ország és a világ, a kisváros és az iskola, és benne a tízéves gyerek. Valahogy mégis a béke időszaka volt ez, mert mintha mindennek ellenére a helyükön lettek volna a dolgok - legalább bennem. Nyilvánvaló volt, mi a fontos és mi a lényegtelen, mi az, amiért érdemes élni, és mi az, amit ezért el kell viselni.

Mi tagadás, az utóbbi évtizedekben ritkán jutok el az október esti litániákra. Ha ilyenkorra már le is cseng a szeptemberi rohanás, a hétköznapokba nehezen akar beleférni az, amire olykor a vasárnapokból sem könnyű időt szorítani. De most, negyven év után egyre elemibb erővel érzem: vissza kell menni oda, a bennem élő Vízivárosba. Ahol még megbízhatóan a helyükön voltak a dolgok. Ha október, akkor...

Lehet, hogy másoknak is van hasonló érzésük? Biztosan nekik is megvan a maguk Vízivárosa. Amely nem konkrét hely, mégis bizton újra fölkereshető. Menjünk vissza. És ahogy manapság mondogatjuk: mindenki vigyen magával még egy embert. Ez nem kevés. Talán a legtöbb, amit tehetünk.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu