A vörös kutya

A betegágyamban fekve is jól láttam a lábaimnál ülő nagy, vörös kutyát, amint figyelő tekintetét rajtam felejtette. Ki tudja, mióta ült így ott?

"Téged mintha ismernélek! - súgtam nagyon halkan feléje, miközben sikertelenül igyekeztem felemelkedni a párnáim közül. - Gyermekkoromban egyszer ugyanígy ültél az ágyam végében." "Igen, kiskorodban, amikor olyan nagyon beteg voltál!" - bólintott a kutya. "Nem, mégsem lehetséges ez - ellenkeztem vele. - Nézz meg jobban: öreg vagyok és a kutyák nem élnek oly sokáig, mint az emberek!" Nem tudtam meggyőzni, mert így válaszolt: "A kutyák valóban nem élhetnek addig, mint az emberek, de én a gazda kutyája vagyok!" Felingerelt ez a magabiztos válasz, ezért kissé emeltebb hangon kérdeztem tőle: "Miért?! Ki lenne a te gazdád?!" "Az, akitől mindenki annyira fél, pedig soha nem bántott senkit..." Ekkor a hirtelen felismerés izgatottságával vágtam a szavába: "Szóval Ő lenne a te gazdád, a Halál, akit csak kaszásnak neveznek az emberek?!" A kutya élénken tiltakozott: "Csak semmi kasza, rágalom az egész! Kitaláció. Ő a könnyű álmok hozója, aki a földi igazságot beteljesíti" - mondta most már nyugodtabban, és a fölényes nyugalma lassan rajtam is eluralkodott. "Igazság?! Hát van egyáltalán igazság a földön?! - kérdeztem magamtól elkeseredve. "Mindenki elveszíti az életét; a szegény, a gazdag, a boldog, a boldogtalan, a kicsi és a hatalmas... Lehet-e ennél nagyobb igazság itt a földön?! A többi meg nem a mi dolgunk." Ezt olvastam ki az ágyam végében ülő eb beszédes tekintetéből. "De én még élni szeretnék!" - sóhajtottam elkeseredve. "Mindenki így van ezzel!" - hangzott a tömör válasza. "És legalább tudjátok-e, hogy milyen ítélet vár rám odaát?" - aggodalmaskodtam tovább. "Azt nem tudjuk, különben is attól függ, hogy milyen ember voltál?" - kérdezett vissza a titokzatos küldönc. "Milyen, milyen?! Olyan, mint a többiek!" - dohogtam magamban. "Az kevés lesz az üdvösséghez!" - csóválta a fejét a kutya.

Amint feléje néztem, észrevettem, hogy új látogatóm érkezett. Muki volt azt, rég elhalt öreg kutyám! Boldog csaholással ült le mellém, tekintetében csupa hűséges szeretettel. "Kiskutyám, hát te élsz?" - örültem neki. És jöttek a többiek is: a féllábú galamb, akit évekig ápoltam, a rigófióka, akit sikerült felnevelnem, jöttek sorba az éhező, beteg macskák, kutyák és az ég madarai. Régi-régi ismerőseim, kis barátaim. Láttukon újra reménykedni kezdtem: "Szerettem az állatokat, amint Szent Ferenc is kedvelte őket!" - kiáltottam oda a vörös hírnöknek. "Igen, igen, de Szent Ferenc az embereket is szerette, te pedig kerülöd őket!" - vágott vissza a kutya. "Különben is Szent Ferenc csak egy volt, ferencesekből pedig sok van..."

Alig hangzott el ez a kemény fogalmazás, ablakomba új madárka érkezett. Egy pacsirta!

"Nővérkém! Ferenc atya kedveskéje! Mondj legalább te valami biztatót!" - kérleltem.

"Sursum corda, testvérem, Sursum corda!" - énekelte bátorítón, azzal tovaszállt.

"Köszönöm nővérkém, köszönöm!" - integettem boldogan a távozó után, s észre sem vettem, hogy a Gazda megérkezett...

Úgy haltam meg, hogy nem is tudtam róla.

Burger János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu