A "tátott szájú" - mégis szent

Olykor hallgat a szó, és csak a dallam hallatszik, csak a dallam. Olyan ez, mint az igazi költészet, amelyben "nem az énekes szüli a dalt, hanem a dal szüli énekesét." Babits sírfelirata az utóbbi, de sokszor - visszalépve a századokban - a misztikáé, amelyből a zene maradt meg, bár lehetett valaki Keresztes Szent János mélységű.

Ez utóbbi halála után (1591) tizenkét esztendővel született az itáliai Copertinóban az a József, aki nem írt könyvet, verset, minorita volt és - a nevétől zengett a harmincéves "háborúba ájult" Európa. A misztikával foglalkozó teológus, történész, irodalmár erről az időről írva a barokk lelkiséget emlegeti, meg Pascal korát. Ő húsz esztendővel később látta meg a napvilágot Józsefnél. Nálunk Pázmány már lefordította, megjelentette Kempis Tamás híres Imitatióját (Krisztus követése), majd elterjedt a kvietizmus hirdette "jelszó": belehelyezkedni egy békés, kontemplatív nyugalomba (ezt jelenti a kvietizmus, latinosan quietismus), nem szólni, csak szemlélődni, átadni magunkat "Isten lélegzetének". Nem tartották akkor sem elítélés tárgyának, csak túlzónak, e fölismerést, jóllehet Richelieu, a nagy hatalmú bíboros a politikai ellenfeleit vádolta kvietizmussal, akiket aztán börtönbe juttattak...

Mi mindenre jó a bensőséges élet nemes hajtása! A mai kortól mintha messze állna, és csodabogárnak neveznék azt, aki képes a legmélyebben elmerülni a felfoghatatlan titkok szemléletében.

Copertinói József képes volt, noha távol állt tőle bármelyféle szélsőség, még ha nem kerülhette is el az inkvizíciós meghurcolást; két esztendeig - mint megvallotta - "olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a kicsi ablakon át a cella-magányába." És éppen ez a kifürkészhetetlen sorshelyzet hozta, hogy egyre inkább ráfigyeltek a század kuszaságában, amely tele volt felvilágosultsággal, hatalmi harcokkal, politikai bűnökkel (mikor nem?). Harsogott az irodalom egy része cinikus modorban, de John Donne-ban, az Isten rabjában a misztikus érzékiség érzéki miszticizmusba torkollott, gondolat és ösztön nehezen nyugodott meg, hús és lélek új harcba kezdett magasabb síkon, Isten hegyein -, ágostoni hevességgel. Fassombrone majd Osimo kolostorának száműzött lakója persze minderről nem sokat tudhatott, csupán e "tájakat" átlábolta zseniális lélekösztönével, fölismerésével, bensőkbe látó szemekkel; a zene meg a liturgia úgy meghatotta, hogy sokszor másokat megijesztő eksztázisba esett. Ha a teológia-misztika, a lelkiségtörténet alig vagy keveset foglalkozik e különös, 1767-ben szentté avatott minoritával, annál több időt szánt lebegései vizsgálatának az orvostudomány, a pszichiátria - eddig eredménytelenül.

Egyszer ezt kérdezgette önmagától: Miért tölt el a szomorúság Jézus halála miatt, amely olyan régen történt? Miért szorongok, ha Jézus gyermekségére gondolok, hiszen évszázadok teltek el azóta? Bevallotta, akkor maga Jézus válaszolt a lélek szavaival: Egykor keresztre vontak. Meghaltam az emberekért, de a készség, hogy meghaljak érted, örökké megmarad. Hajdan gyermek voltam. A szeretetben ma is az vagyok. Ha valaki gyermekként szeretne látni, gyermekként talál meg, ha megfeszítettként, kereszten fog látni, minden kívánság-szándékában megtalál, más és más alakban. A szeretetem úgy marad meg, ahogyan az emberek emlékeznek rám.

Nem szól másról ez az egyszerű józsefi élet, csupán a szeretetről. Életírója megjegyzi, hogy abszolút érzéketlen volt a gyakorlat, a politika, a világ "külső áramlása" iránt.

Szent szerelme volt a zene; az ének, az orgona. Betegsége idején a cellájába vittek egy kis portált, az orgonista játszott, József pedig énekelt. Közben a humora sem hagyta el: "A szamár kezd felkapaszkodni a hegyre, de a kéreg nem akar leválni a fáról." Ez már a halálérzést-közelséget jelentette.

Még hozzátette: "Rettentő ez az átmenet." Éneke így végződött: Szeress, lelke, szeress. 1663-ban távozott a boldogok sorába, egy évvel a mi Zrínyi Miklósunk előtt, akinek nem volt misztikus élménye, de egy nemzet sorsában osztozva ezt imádkozta: Nem nekünk, nem nekünk, Uram, tisztességet, / De szent nevednek adj örök becsületet.

Copertinói Józsefet gyerekkorában csak "tátott szájúnak" csúfolták a társai. Zrínyi zseniális költő és hadvezér volt, a szó mestere. Mégis egy-valóság a közelségük a kor lelkében, ahogyan József szerzetes elődje volt a XX. század misztikusának: Pió atyának.

Így szövődik össze titok és gyakorlat a keresztény realizmusban.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu