Hol rontjuk el?

Weöres Sándor évtizedek óta a legtöbbet szavalt költő. Igaz, akik a verseit fújják, mondják, a ritmusát ütik, nem feltétlenül tudják a nevét, akik meg tudják, talán nem sejtik, hogy "vörösnek" kell mondani. Nem szerepel az óvodai ismeretanyagban. De a versek már hároméves kortól beköltöznek a gyerekszobába, s nem felejtik el őket a nagyszülővé őszült hajdani gyerekek sem. A kicsi kocsin ülő Haragosi, az éjmélyből megcsendülő kis csengő, a haragos libapék nemzedékről nemzedékre életre kel, mosolyt fakaszt, örömöt ad, földerít öreget, gyereket. Gyerekversek? Ki tudja. Az biztos, hogy új és új kiadásaik minden család könyvespolcán ott voltak, vannak. Kicsit kopottan, használtan, de változatlan fénnyel. Izzanak, mint a galagonya ruhája. "Melyik költőt szereti?" - hangzik a zord kérdés a felvételi vizsgán. "Weöres Sándor gyerekverseit" - és mosoly kél, oldódik a feszültség, mert ezek a versek belülről jönnek, a lélekből, ahol nem érvényesülnek a logika szabályai, ahol a legtermészetesebb, Hogyha a Hold rá - fátylat ereszt: - lánnyá válik, - sírni kezd."

Ki emlékszik már arra a katonanótára, amely az Őszi éjjel mintája volt? Ez azonban megmarad. Mert költője tudott valamit a vers és a lélek kapcsolatáról, arról, hogy mindnyájan őrzünk valamit a gyermekségünkből, amikor tiszták voltunk, s homályos tudomásunk volt egy szebb, igazabb világ létezéséről, ahol Bim-bam! Torony üregében - érc-hang pihen el az éjben.

Sárkány-paripán vágtattam, - gyémánt madarat mosdattam. Aztán, ahogy múltak az évek, lepottyantunk a sárkány-paripáról, s tovaröppen a gyémánt-madár. Már nem tudunk vadrózsából tündérsípot csinálni. Elnehezült kezünkkel inkább pénzt számolunk, összekaparunk egyet-mást. Még föl-fölsejlik a kínálgató szó: Van kis csizma eladó, szép varrás a szárán. - hogyha ilyet hordanék, bizony sose bánnám., de kit érdekel a kiscsizma? Sokkal izgalmasabbak a kivilágított kirakatok, a drága lábbelik, amelyekkel lepipálhatjuk a másikat. Szól a nóta halkan, - csak éppen hogy halljam. - Halkan? Dehogy! Üvöltve, ahogy a torkunkon kifér, hogy mindenki hallja, milyen stramm legények vagyunk. Füvön fekszem háton, - szemem égbe mártom, - földre, vízre, hegyre - írogatok egyre.

Hol van már az az idő, amikor szemünket az égbe mártottuk, s a természettel, a világegyetemmel szövetségben éltünk! Korlátozottan látunk, s nem vesszük észre, amit kellene.

"Miért szereti a gyerekverseket?" "Mert olyan elvontak." Tűnődöm. Aztán megkérdezem Katát, miért szereti ezeket a verseket. "Mert olyanok, mint amiket neked rajzolok." Szép rajzok. Az égen ballag a nap, szép zöld a fű, a távolban kéklik a tó, s ők hárman, Andrissal és Zsuzsival virágokat gyűjtenek. Nekem ez a válasz, bár teljességgel nélkülözi a tudományosságot, sokkal jobban tetszik.

Aztán kiszáradnak a vizek, kopik a mező, elhervadnak a virágok, lekonyul a galagonya, megáll a kicsi kocsi, elveszti a csősz a jó subáját, nem koppan a kalapács, nem hevül a szív. Kiüresedve járunk, nem dalol a sármány. Valahol elrontottuk.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu