Örüljetek, mert az elveszett megkerült!

Az évközi idő 24. vasárnapjának evangéliumi szakasza két változatban található az olvasmányoskönyvekben. A rövidebb változat az elveszett bárányról és az elveszett drachmáról szóló, párhuzamos felépítésű példabeszédeket tartalmazza, a hosszabb változat ezeken kívül a tékozló fiú történetét is magában foglalja. Hogy ez utóbbit nem kötelező felolvasni, annak bizonyára nemcsak a rövidségre való törekvés az oka, hanem az is, hogy a tékozló fiú példabeszéde ebben a liturgikus évben, a nagyböjti idő 4. vasárnapján már szerepelt. Elmélkedésünkben mégis a hosszabb változatot vesszük alapul, mert úgy látjuk, hogy a példabeszédek mélyebb megértését eredményezi, ha azokat egységben szemléljük. Tartalmilag a tékozló fiú története szervesen kapcsolódik az előzőekhez, s részben megerősíti, részben kiegészíti azok mondanivalóját. Azt sem feledhetjük, hogy Lukács evangélista a három példabeszédet egyetlen bevezetővel látta el (15,1-3), s így jelezte szoros összetartozásukat: a három példázat nem külön-külön, hanem együtt ad választ a farizeusok zúgolódására, akik Jézusnak a bűnösök felé tanúsított nyitottságát kifogásolták.

Mindegyik példabeszédben nagy hangsúly esik arra az örömre, amely az elveszett megtalálását követi. Az első két példázat csúcspontját párhuzamos kijelentések alkotják, melyek lényege: Istent különleges öröm tölti el a bűnös megtérésekor (15,7.10) A gondolat a tékozló fiú történetében is megjelenik, hiszen az apa kétszer is (az egyes alegységek végén: 15,24.32) ebben a formában indokolja meg a kisebbik fia számára rendezett örömünnepet: "Együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és feltámadt, elveszett, de megkerült."

Első látásra bizonyára sokaknak meghökkentő az elveszett bárány példabeszédének konklúziója: "éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre." Ám világosan látni kell, hogy a viszonyítás az örömre vonatkozik, s nem a szeretetre vagy a megbecsülésre. Jézus nem azt mondja, hogy Isten jobban szereti a bűnösöket, mint az igazakat, hanem hogy ő is átéli a megtalálás örömét.

Ha az ember olyan kedves tárgyra bukkan, amelyet elveszettnek vélt, különleges öröm tölti el, s ilyenkor figyelme szinte kizárólag a megtalált dologra irányul.

Hasonlóképpen a bűnös megtérésekor Isten öröme is a hozzá visszatérő személyre összpontosul, anélkül, hogy ez leértékelést jelentene mások felé. Persze sohasem feledhetjük, hogy (valamilyen mértékű) megtérésre mindnyájunknak szüksége van.

A példabeszédek másik hangsúlyos pontja a kezdeményező szeretet. Ez főleg a két rövid példabeszédben látható, hiszen a pásztor és az asszony kifejezetten keresik tulajdonukat, s mindent megtesznek azért, hogy az "elveszett" (bárány, illetve drachma) ismét az ő gondos felügyeletük alatt legyen. A tékozló fiú történetében nincs szó keresésről, az apa csupán visszafogadja hazatérő fiát. Ám ez a visszafogadás egészen rendkívüli. Amikor a fiú, teljes testi-lelki nyomorúságában, a hazatérésre szánja el magát, csak abban reménykedhet, hogy a béresek közé befogadást nyer. Az apa magatartása azonban minden várakozást felülmúl: tekintélyéről megfeledkezve a fia elé fut; jóvátétel igénylése nélkül megbocsát neki (ezt jelzi a csók); ünnepi ruha ajándékozásával kitüntetésben részesíti; gyűrűt húzat az ujjára és sarut a lábára, vagyis szabad emberként, sőt a család teljes jogú tagjaként kezeli őt. Az apa "fiúként" fogadja tékozló gyermekét, s ezzel teszi lehetővé, hogy a fiú is a szó teljes értelmében "apát" tudjon benne látni. A fiú az apa kezdeményező szeretete alapján kezdhet új életet.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy az apa számára a zúgolódó és magába zárkózó idősebbik fiú is fontos. Amikor az öccse számára rendezett lakoma miatt haragra gerjed és nem hajlandó bemenni a házba, az apa vele szemben is kezdeményez: kimegy hozzá, és szeretettel invitálja, hogy tanúsítson testvéri magatartást, és megbékélt szívvel vegyen részt az örömünnepen.

A példabeszédek számunkra, az evangélium mai olvasói, illetve hallgatói számára is meghívást és felhívást tartalmaznak. "Örüljetek velem!" - szólít meg minket az Úr. Arra kell hát törekednünk, hogy egyre mélyebben megértsük: Isten Jézus Krisztus által a bűnösök megmentését akarja. Minden egyes kiengesztelődés az Istennel örömünnep, amellyel szemben sem a közömbösség, sem a sértett méltatlankodás nem helyénvaló. Mivel a mennyei Atya az örömünnepet nem tétlenül várja, hanem kezdeményező szeretettel (a bűnös keresésével, megszólításával, újrakezdésre való bátorítással) maga készíti elő, a mi esetünkben sem elegendő pusztán a belső (lelki) ráhangolódás Isten üdvözítő szándékára. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy "eltévedt" embertársaink Isten megbocsátó atyai szeretetének részesei lehessenek, mi pedig mint a "béke munkálói" (Mt 5,9) valóban méltókká válhassunk az "Isten gyermekei" megtisztelő címre. Hiszen igazi gyermeki kapcsolatra csak az léphet az Atyával, aki az ő magatartását tekinti maga számára mérvadónak.

Kocsis Imre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu