Bányai önkéntes munkára toborozta kollégáit. Érvei mélyén persze megbújt némi jutalomvágy, de az előléptetés titkolt reményétől időnként nagyot dobbant a szíve is. Bár Póthi Gábor - a pótolhatatlan főnök - nem kért tőlük semmit, tüdejével betegeskedő feleségéről azonban, no meg a rosszul illesztett ablakairól unos-untalan beszélt.

-- Megoldjuk! - nyugtatta a még tétovázókat Bányai, miközben szivarzsebéből kikandikáló logarlécét megtapogatta néhányszor.

-- Szélfogó tömítéseket szögezünk majd a fakeretek alá. Egy ápolásra szoruló asszony mégsem élhet olyan szobákban, melyeken átfúj a szél! - és ajkai közé szopókás cigarettát csúsztatott. Aztán gyufa lobbant. Fogsora alól sűrűn pöffent ki a füst. Az ilyen szippantás talán egy beosztott tekintélyét is megnövelheti, de olykor nem nélkülözhető a rossz lelkiismeret elfojtásánál sem.

Szóval fölajánlották: a nem kívánt léghuzatot kirekesztik a főnöki lakás szobáiból. Már korán reggel találkozott az önkéntes csapat.

Póthi Gábor háza még egymagában állt az óbudai lankák egyikén. A szomszédos telkeket is csak most kezdték parcellázni. A főnöki terasz vaskereteit sem mázolták le. Üvegtetején púposodott a hó. Csupán a meredekebb oldalon bukott át a vízleeresztőn.

-- Hol az autó? -- Kérdezte epésen Bordás Robi önkéntes, és állával a nyitott garázs felé bökött.

Kránicz - a másik kolléga - tettetett szemrehányással nézett rá. - Jár neki ingyen! - és villantott egyet a szemüvege mögül.

Mikor valamennyien összegyűltek, a logarléces Bányai kifeszített mutatóujjal megnyomta a főnöki csengőt. Csupán Kerekes Zoli türelmetlenkedett a gondnokságtól kölcsönkért és szíjjal átkötött szerszámtáskával. A házat mustrálgatta, de valahányszor a behavazott üvegtetőre nézett, fintorogva felhúzta az orrát. Amikor azonban Bányai tekintetét érezte arcbőrén, bocsánatkérő mosollyal visszakozott, nehogy szerény műszaki ismereteivel megbántson bárkit is.

Bentről lépések hallatszottak. Aztán egy sápadt, törékeny asszony nyitott ajtót. Pongyoláját biztosítótűvel kapcsolta össze. Haját háló borította szinte láthatatlanul.

-- Már vártam magukat - mondta. - Póthi Gáborné vagyok. Örülök, hogy ilyen áldozatkészek. Tudják, nem szívesen látok megbízhatatlan embereket a lakásban. Itt lepakolhatnak! - és az előszobafogasra mutatott.

Az egymásra akasztott kabátok-kalapok jóformán eltorlaszolták a szobákba vezető utat. Szerszámok zörrentek. Bordás Robi levetette zakóját is. A szemüveges Kránicz csupán a nyakkendőt lazítgatta. Bányai pulóverbe bújt. Logarlécét úgy szorongatta most mint valami totemet. Aztán a nadrágzsebébe süllyesztette, hogy cigarettára gyújthasson. Póthiné ijedten elfordította a fejét. A padlóra rakott szerszámok láttán pedig egyre nyugtalanabbul tekintgetett férje beosztottjaira. Némi tétovázás után bezárta az ajtót is, majd a kulcsot a pongyolája mögé rejtette.

Az önkéntes csapat munkához látott lassan. Bányai szigetelőhurkákat szeletelt. Később próbaméréseket végzett a levágott darabkákon, mintha egyetlen téves milliméterrel is nehezen megszerzett oklevelét kockáztatná. Már mindenki dolgozott. Robi a létre tetején szögecselt, Táncos Jenő, a buzgó statisztikus, a tömítésre szánt darabokat adogatta, a szerszámokat pedig Kerekes. A szemüveges újságpapírt teregetett szét a padlón. Egy idő után Bányai csak ennyit mondott:

-- Mehetünk a nagyszobába!

A csapat - néhány fáradtságra célozgató megjegyzéssel - végül átcipekedett. Mert gyakran késő estig görnyedtek íróasztalaik aktahalmaza fölé, és ha a főnök külföldi utazásai miatt csúszott a határidő: őket marasztalták el. Ezért titkon örültek, hogy a létrelábak felsértik a padlót, és hogy a felgöngyölített szőnyegeken úgy járkálnak-taposnak, mintha földkupacok lennének csupán. Amikor azonban bányai tervrajzaival faképnél hagyta őket, és logarlécestül a főnök szobájába telepedett le, nyomban lazítottak.

-- Szomjas vagyok - suttogta Kránicz. - Jómunkához üzemanyag kell! - és nyelvével csettintett néhányszor.

Szinte egyszerre indultak az előszoba felé. Amelyik zár engedett, azonnal belopakodtak. Rövidesen rátaláltak a kamrára is. Itt még óvatosabban emelgették cipőtalpaikat, mintha tojásokon járnának valamennyien. A legalsó polcok egyikén bontatlan palackok sorakoztak. Gyorsan behúzták maguk mögött az ajtót.

Csend.

Hátvédként csupán Kerekes kopácsolt a nagyszobában. Borbás Robi viszont addig ütögette az elcsent üveg talpát, amíg ki nem lazult a dugó. Utána pedig úgy emelte ki a parafát, hogy még az ezüstözött borítás sem sérült meg. Aztán visszalopakodtak. Kintről ugyan edénycsörömpölést lehetett hallani, de ez most nem zavarta őket. Koccintottak. A hangulat azonban akkor emelkedett igazán, amikor a kiürült palackot Táncos vízzel töltötte fel, hogy szakavatott mozdulatokkal ne csak a dugót nyomja vissza, hanem az üvegnyakra illessze a sértetlen sztaniolfélét is.

A váratlanul belépő bányai döbbenten nézett rájuk, és hirtelen nem bánta volna, ha a főnök is megtudná, milyen emberek veszik őt körül! Nem hiába támaszkodik rám - és önelégült tekintettel a kibélelt ablakokra nézett. - Vagy engem sem kímélnének ezek?

-- Hozzunk még egy üveggel! - nevetett csapattársaira Kránicz. - Víz van bőven.

-- Elég! - csattant fel Bányai, és logarlécét fenyegetőn a magasba emelte. De az alattomos láncreakció végül koccintásra késztette őt is. Cigarettájának füstje beburkolta valamennyiüket. Nem hallották Póthiné fuldokló köhögését sem.