A Lánchíd testvérével Londonban találkoztam. Előtte született, kisebbszerű nála, hiszen a Temzére mérték. Adam Clark műve, a rokonságot első pillantásra könnyű fölismerni. Egyazon szerkezet, műszaki megoldás, csak kevésbé impozáns, szerényebb az íve. Széchenyi szeme kellett hozzá, hogy átálmodja a Dunára.
Valahányszor átkeltem rajta, útvesztőnek is beillő aluljáróból kellett kikeverednem. Egy darabig megpróbáltam ésszerűen eligazodni, aztán már vaktában vágtam neki, valahol csak kibukkanok a buszmegállónál. Ismétlődő kaland volt, mert útvonalamba esett. Afféle labirintus-játék, váltakozó szerencsével. Néha megálltam a híd közepén, lebámultam a szürke vízre. A Lánchíd járt a fejemben, a Duna, a két part látképe, az anyaváros, a valaha volt Tabán, eltűnt arcok. Köztük a magamé is, mert valahonnét mindig eltűnünk, csak nem mindenhonnét hiányzunk. Akkor, ott, csaknem valószerűtlennek hatott, amit a Lánchídon átkeltemben éltem meg.
Aztán elmaradt Hammersmith, East Sheen, a Marble Arch, a City… A fölöslegesség, az elveszettség élményét hoztam magammal. Akkor sem szjűnt meg, ha fölszínre keveredtem. A jóindulattal fogadott idegen még nem válik honossá. Sorsszerűbben kötődtem Budapesthez, mint gondoltam. A Lánchíd, a hazai emlék egyre növekedett.
S két hónap múltán megpillantva a Lánchidat, a Hammersmith híd elmosódva rémlett vissza. Egyszerűen, köznapian, s épp ezért hatalmas erővel ennyit éreztem csak: -- hát itthon vagyok.
Az 1961-es szilveszter a klubban! Nem december 31-én zajlott le, hanem karácsony másnapján, boxing day estéjén. Az elnevezés az ilyenkor szokásos jótékonysági gyűjtésből ered, az ú.n. perselyezésből. Nem tudom, így van-e ma is, Angliában ez a nap felelt meg a mi szilveszterünknek. Az óév utolsó napját csak a Sziget bohémei, a skótok ünnepelték a nálunk szokásos módon.
Bedford kellemes kisváros London közelében, ottani ismerősöknél vendégeskedtem épp, ők vittek magukkal a klubba. Bemutattak a klub kapitányának, ő irányította a szórakozást, játékokat. Ezek közül egyre emlékszem: két párhuzamos sor stafétaszerű versenyére, nők férfiak egy-egy jókora fölfújt léggömböt adogattak szétterpesztett lábuk közt hátrafelé, hogy a legutolsó a ballont térdeivel tartva lépkedjen, vagy inkább csoszogjon a sor élére, s az épségben maradt léggömböt ismét elkezdje hátrafelé adogatni. Ha útközben a ballon kipukkadt, harsogó kacagás fogadta.
Az este javarészét a szerpentinekkel, tarka papírosdíszekkel teliaggatott főteremben zajlott le. Szólt a zene, táncoltak a párok, volt aki a büfépultnál pihent meg. Az idegenség - ezért különben nem is kellett azokban az években külföldre utazni, -- töprengő szemlélődéssé tompult bennem. Sem érdekesebbnek, sem üresebbnek nem éreztem az ünnepestét az itthoninál. Tán egy árnyalattal ártatlanabb, önfeledtségében is finomabb maradt a hangulat a nálunk megszokott szilveszteri mulatságokénál. A kavargó arcokon átgyúlt a szesz, de nemigen vettem észre, hogy megártott volna a társaságnak.
Egyik oldalteremben fölfedeztem a félkarú banditának nevezett játékautomatát. Egy hatpennys bedobására megindultak a hármas sorba rakott kártyák, hogy lefutva más sorrendben álljon meg velük a szalag. Ha szabályos rendbe rakódtak, az automata három-hat-tíz sixpence-est csorgatott ki a nyerőnek. Kényelmes formája az unaloműzőnek, még partner sem kell hozzá, elég egy marékravaló pénzérme.
Itt kibicelve akadt rám társaságom, mikor indulni készült. A teremben kavargott a füst, hullámzottak a párok, a papírosdíszek megfonnyadva csüngtek a csillárokról. Odakinn hajnalodott már. Kicsit kiüresedettnek éreztem magam, se jó, se rossz kedvem nem volt. Tudtam, hiába próbálnám beilleszteni ezt az éjszakát a mögöttem maradt szilveszterek sorába.
A hajnali autóút Briannel vissza Londonba: szorongató szépségű, szürke-vörös megvilágításban tartott kép. Körül lassan földereng a lágyan mosódott angol táj. Előttünk a széles sztrádát kettéosztja a süllyesztett világítás. Követjük a kocsikat, a gyulladt-piros féklámpákat szálára fűzi a messzeség. Több nem is igen látszik belőlük.
Hallgatunk egymás mellett. A volánnál a puhaarcú, nagydarab férfi tán három-négy évvel fiatalabb nálam. Már a megismerkedéskor rokonérzést váltott ki belőlem. Szürkés szeme az útra tapad, elkésett kisfiú-vonásain nyugodt figyelem. Pipáját fogai közt tartva néha tömör füstpamatot pöffent ki. Művészi száraz-dohányos: megfontolt élvezettel szívja pipáját, anélkül, hogy összenyálazná.
Lassan világosodik körülöttünk, elárulja színét a télen sem bágyadt angol gyep. Távoli vonat húz el, a világ alakot ölt.
Megindul a szavunk, apróságokról, múló jelenségekről beszélünk. Csöndes, megelégedett embernek látom Briant, hajnalonkint behajt londoni hivatalába, este visszatér családjához, melynek két tagját még itthonról ismerem. Soha egyetlen szót sem kérdezett tőlem korábbi, személyes emlékeimről, arról, ami a háború alatt történt idehaza. Ő is rég eltemette magában azt az időt. Nem úgy, mint amiről fájdalmas beszélnie - egyszerűen érvényét vesztette számára.
Beérünk a városba, el sem képzelhető, hogy Brian hibát kövessen el a kormány mellett. Aztán a St. Pancras pályaudvarnál kiszállok elbúcsúzunk, s már kanyarodik is tovább a sarkon.
Egy pillanatig töprengek, mi lehet húsos arca, mosolygós pillantása mögött. Az út? A hajnali táj? Az én kimondatlan gondolataim, vagy az előtte álló nap kötelességei? S hirtelen elszégyelltem magam, mintha belesnék egy kulcslyukon. Ennyit már megtanulhattam idekinn: mi közöm hozzá?
(Naplójegyzetek 1961-62-ből)