Szerelmes kisleány, tele boldog sejtelemmel. Odaadóan szereti az Istent, atyái Istenét. Betartja a törvényt, hűséges és tiszta. Már jegyese is van, egy igaz ember. Igaz, vagyis az Istenhez igazodik. Maga a leány csupa titok, csupa remény, csupa feszült várakozás, igazi menyasszony. S egyszer csak megszólal az angyal: "Üdvöz légy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled".

Az Úr! - Zavarba jött, gondolkodni kezdett, mint aki rajtakapta önmagát: álmai szárnyán talán túl messze röppent. De az angyal nem tágított: "Ne félj, Mária kegyelmet találtál az Istennél."

Tudjuk, ismerni véljük a történetet. Csodadolgokat mond az angyal. Magasságbeli fia, Szentlélek ereje, Dávid trónja, mindörökké tartó királyság…

Mind mind megfoghatatlan dolgok. De a lányka szívében igaz a szerelem, Isten lelke lobogtatja lángját, s mit mondhat mást a szerelmes szív? Igen, igen, igen! Szolgálóleányod vagyok, úgy legyen, ahogy szerelmes Istenem szeretné.

S akkor az angyal eltávozott.

Hirtelen újra hétköznap lett. Lezökkenés a földi valóságba. - Igaz volt, amit előbb láttam? Vagy álmodtam? Kihez fordulhatok? Kinek mondhatom el ezt a titkot? Hisz magam előtt is kimondhatatlan: anya vagyok, az Isten fiának anyja. Ki hinné el nekem? De hisz ez hihetetlen!

Csak képzelődés, káprázat. De talán mégsem.

Hogy tudnék megbizonyosodni? Gondoljunk csak vissza, mit mondott az angyal? Csupa megfoghatatlan, csodás dolgot. Csupa ellenőrizhetetlent. De, nem, mégsem! Egy megfogható valóságot mégis mondott, hogy idős rokonom, Erzsébet áldott állapotban van. Lehetséges ez? Istennél semmi sem lehetetlen - visszhangzott zakatoló szívében.

Jámbor olvasók azt szokták mondani, Mária elment Erzsébethez segíteni. Ó, van e sejtelmük arról, mi lakik a szerelmes szívben? Hisz persze, hogy szívesen segít, de az legföljebb csak ürügy. Igazában a szerelmes szív várja a megbizonyosodást, s ezért mindenre képes. Méghozzá sietve. Gondolkodás nélkül. Otthagy csapot-papot, eddigi életét, hétköznapjait, rokonait, vőlegényét, mert csak egy fontos: megbizonyosodni. "Útra kelt, és a hegyek közé Júda egyik városába sietett" (Lk 1.39)

Egy kislány egyedül sietve fölmegy a hegyek közé. Napokon át egyedül. Hol aludt, mit evett? Nem vitt sátrat, sem hálózsákot, nem volt túracipője. Egyedül, teljesen kiszolgáltatva embernek, állatnak, a természet erőinek. Az első keresztény zarándoklat. Mindenről elfelejtkezve, mindenről lemondva sietve menni az Isten igazsága után.

És közben a kétségek. Nem bolondultam meg? Nem hallucináció az egész? Mit fogok Erzsébetnek mondani? Hogy kerülök ide így egyedül, váratlanul, megtépázva? Nem fog értetlenül hüledezni? Egyáltalán, meg merek szólalni? És igaz, amit róla hallottam? Hogy merhetek tőle ilyet kérdezni élete alkonyán: mondd, Erzsébet tényleg várandós vagy? Nem lehettek ilyen tapintatlan! Mit fogok mondani, mit fogok mondani?

Megy föl a hegyre lélekszakadva, kínzó gondolatait a sietés fáradalmaival hallgattatva el.

És fölér a hegytetőre. Belép Zakariás házába, majd kiugrik a szíve. Csak a köszöntésre futja a lélegzetéből. Mit is mondjon?

Hát semmit. Az Isten szól helyette. Erzsébet maga mond el mindent az Isten lelke által. Szó szerint ugyanazt mondja, mint az angyal. Aztán máris az Úr anyjának nevezi a váratlan vendégséget, s kérdezés nélkül a saját magzatára tereli a szót. Hát tényleg van magzata! Sőt, felujjongott anyja méhében!

Akkor hát minden igaz. A Magasságbeli fia, Dávid trónja, örökké tartó királyság… Mit is lehetne itt mondani!

Mint gejzír a föld mélyéből, tör föl lelkéből:

-- Magnificat! Magasztalja lelkem az Urat! És ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben…

Nem az angyali üdvözletre válaszolt e csodálatos dicsőítő énekkel, nem. Ehhez kellett a kétségek gyötrelme, a magányos zarándoklat sietős küzdelme. Isten nem óvta meg ettől szerelmesét, gyermeke anyját. Épp e gyötrelmek ellenében oly hatalmas a kitörő öröm. A lelkébe zárt feszítő titok most napvilágra jött s vele az első keresztény imádságos közösség zsolozsmája.

Idő kell, míg az ember hozzászokik még a csodálatos jóhoz is. Bele kell tanulni az új szerepbe. - Igen, igen, anya vagyok! Tetszem az Istennek. Kitüntetően szeret engem. Ő a gondviselőm, mindenütt körülvesz, engem választott, örökké rajtam a gyöngéd tekintetet, mindig felém fordítja arcát, gyönyörködik gyermekében és anyjában, az alázatos szolgáló leányban. Három hónap kellett hozzá. Lehetett közben segíteni is, részesülni a kis János születésének titkában, s hallani Zakariás hálaadóénekét: Benedictus, áldott legyen az Úr…

Elég erős lett, hogy visszatérjen Názáretbe, a megszokott életbe. Testén sejlett szívének titka, lelkében teljes volt a bizalom. Már nem gondolkodott mit fog mondani Józsefnek. Már nem kellett sietni. Talán József is tudja, mint Erzsébet. Vagy talán mégsem?

Isten nem kímélte meg gyermeke kiválasztott nevelőapját sem a gyötrelmektől, a vélt csalódás fájdalmától, a vajúdástól, mely végül napvilágra hozta a döntést:

- Igen, éljen Mária és a magzatja.

S mi ennek a jutalma? Az Atyaisten helytartója lett itt a földön. A legnagyobb megtiszteltetés, amit férfi kapott.

Nényei Gáborné