Úgy terveztem, kedves Atya, hogy január első napjaiban viszem el neked legújabb, történelmi tárgyú könyvemet. Nem azért, hogy dicsekedjem vele, vagy ha igen, oly módon, hogy Téged dicsérjen: az esztergomi ferences gimnáziumi évek történelemóráinak színe, fénye és gazdagsága megfogant a tanítványban. Mert annak vallom magam: tanítványodnak, aki már serdülő gyerekként bámulta hatalmas tárgyi tudásodat, világos okfejtésedet, s azt a kikacsintó bölcsességet, amellyel lehántottad az egyházi gimnáziumra is rákényszerített kommunista történelemszemléletet. Akkoriban talán nem is voltunk tisztában azzal, milyen szemléleti gazdagságot kapunk Tőled.

A quadrumra néző kollégiumi szobából reggelenként láttam, amint kancsóval a kezedben mentél a középütt álló kúthoz, hogy annak vizéből meríts innivalót. S amilyen tiszta volt a kristályos víz, olyan tisztán hangzott föl operaénekesi hangod a vasárnapi diákmisén, sokszor túlzengve csodálatos tenoroddal a háromszáz diákot, ezzel is példát adva: fiúk, merjetek énekelni!

Merjetek alkotóan gondolkodni, merjetek hangosan énekelni, merjétek Istent és a hazát dicsérni! Látszólag mennyire egyszerű program volt a Tiéd, s éppen ezért mennyire fennkölt és igaz.

Meghurcolt a történelem - amikor kezed alá kerültem, alighogy elhagytad a börtönt --, s mert tudtad, történészként és a történelmi jelent megszenvedett emberként, hogy milyen a kor, amelyben éltünk, tudtál megmenteni ifjonti politikai heveskedésem miatt attól, hogy a gimnáziumból hurcoljon el a rendőrség, s kitiltsanak az ország valamennyi középiskolájából.

Hitet és tudást adtál, folyosóölelő termeteddel, ferences mosolyú személyiségeddel elhitetted velünk, hogy az élet szép, a jelenkori is, mint ahogyan élvezetesen lehet barangolni a magyar évszázadokban is.

Tudtál lelkesedni 1990 után is, bízni abban, hogy nemzeti sorsunk jobbra fordul, még akkor is, ha beszélgetéseinkben rám bíztad - mert elmondtad - a szóban adatolt tényeket: bizony gyöngék és árulók szép számmal ültek a nyeregbe, amikor pedig a tisztakezűeket, a tisztánlátókat kívánta volna a nemzet jövője. A fölháborodáson túl azonban történészként távlatba helyezted az eseményeket, mindig megemlítve, hogy semmiféle történelmi tapasztalat, semmiféle - tudományosan belátható -- történelmi fejlődésmenet nem adhat fölmentést a közszereplők becstelenségére, tisztességtelenségére.

Nem léptél át a kétezredik esztendőbe. Talán magad is így akartad, mert a huszadik század tanúja voltál, abban a korban és arról a korról szól - immár végérvényesen -- életed és munkásságod. A jövőt meghagytad nekünk, tanítványaidnak, intő tanári mozdulatoddal: bal karodat mellkasodra szorítva, jobb kezeddel pedig széles ívben a magasba mutatva. Konrád atya, ígérem neked, nem hagyom el a tanítványságot.

Elmer István