Kettesben

Először hármasban voltunk: a vers meg a mama meg én. Mert akkor még nekem, három-négy esztendősnek, mama olvasott föl - Petőfi-költeményeket. Volt egy Petőfi-összesünk, piros kötésű, gyorsan sárguló papiroson. Volt egy válogatott is, fényes fehér krétapapíron, egész oldalas metszetekkel, azt jobban szerettem, nyilván a képek miatt. Különösen A vén zászlótartó című vers ábrázolása fogott meg; mama mindig onnan olvasta föl ezt a ritkán emlegetett költeményt, a költő édesapjáról.

Igen, mama nemcsak "slágereket" olvasott föl, hanem A vén zászlótartó mellett olyant is, mint A király esküje. Szinte hallom a hangját: "Esküszöm az égre/ Az ég istenére/ Bántani nem foglak."

Később, az iskolában, a gimnáziumi évek alatt memoriter is lett Petőfiből, házi feladat - minden órára megtanulandó, fejből elmondandó egy-két szakasz. Az Anyám tyúkja, a Föltámadott a tenger, meg a többi nagy vers után poéta-szerelmem, Arany János következett a Toldival! Először az Előhang, majd kétszakaszonként araszolgatva, a teljes első ének.

S egyre bensőségesebb lett a kapcsolat a verskedvelő diák meg a csodálatos költő között: még! még! Részletek a Toldi többi énekéből, a balladák, a Bolond Istók. Jólesett megtanulnom őket, a teljes magányban, a nagyon-nagy egyedüllétben, amely a szalontai poétalángelme között és köztem jött létre, ma is, és tartani fog, amíg csak...

Majd ez a kettős magány, amely nekem, már felsős, ötödikes gimnazistának, az egész osztályt átölelő Ady Endre-lázban segített fölfedezni az új-szavú, új-muzsikájú költészetet - az Ér meg az Óceán között.

És a nagy találkozás József Attilával, a Mamával (amelyet már nem a mama olvasott föl!) - amint az "óriás ő" három hosszú magánhangzójában az ámulat növeli kozmikussá a mosott ruhát teregető édesanyát.

Aztán váratlanul, egy erdélyi tanár szájából szólalt meg Dsida Jenő költészete, máig örök útitársam: a Nagycsütörtök megrázó áhítata, a Psalmus Hungaricus gyönyörű hazaszeretete.

Kettős magányom a versekkel egyre bensőségesebbé vált. Ez nem egyedüllét, de a legteljesebb közelség a poézis világával. A vers: azonosulás a teljes világgal. Csak ő tudja magába sűríteni és a legtisztábban kimondani a teremtést, az életet, a "kezdetben vala" költészetétől mindmáig.

Jólesik verset olvasni otthon, lámpafényben. De vonaton is, villamoson is. Van egy borítéknyi gyűjteményem kigépelt versekből, Adyval kezdődik, Zelk Zoltán fejezi be a sort. Kézitáskámban a boríték, "minden esetre." Benne van ApollinaireBúcsúja is, Vas István fordítása, amely az Egy szerelem három éjszakájának bemutatója óta szinte slágerré lett. De a boríték őrzi JékelyZoltán átköltését is. Ez kevésbé ismerős. Nekem hozzá húz a szívem, az összecsengő második és negyedik sor végén az "emlékszel-e - idő szele" tiszta rím mindig meghat.

Áprily Lajos Tavaszi vizek című költeményének háromszor négy sora szépen felelget Fjodor TyutcsevTavaszi vizek című versének háromszor négy sorával. Ady Endre erdei havas Krisztus-keresztjére Juhász Gyula tápai Krisztusa néz vissza: "Az ország utján, függ s a földre néz"... Zakatol alattam a villamos, a vonat, amikor újra meg újra olvasom őket.

És mondom is, emlékezetből. Egyszer össze kellene számolni: a gimnáziumi memoritereken túl még hány verset tudok "kívülről". Ám ebben a versolvasó magányban - csak a Magányban, a nagy Arany János-költemény nem ragadt meg a fejemben: "Az óra, lüktet lassú percegéssel..." Részleteit tudom, fölmondom magamnak, de az egészet nem tudom megtanulni! Miért nem? Miért éppen ezt nem, a nekem nagyon-nagyon kedveset?!

Micsoda gazdagság! Egy tiszta rím Radnóti Miklós Cartes postaleséből: "dől az ikra - lábaikra". Ebben az a rejtett szépség, hogy eszembe juttatja: van lábikra is... Simon István Kórházban című versének összecsengő két sorvégében, "lázlap - láthatsz", ott rejtezik: csak látogatáskor lehet látni a beteget is, a lázlapot is... A híd című Rónay György-költemény utolsó két sora első olvasása óta mindig a páratlan nyelvművész költőt juttatja eszembe: "...s míg a Nap, fénye emteti / ujjonganak traverzei." Ebben a ritka, eddig még soha le nem írt asszonáncban az ragad meg, az a feszültség, amelyet egy ősi magyar ige és egy modern fogalom nevének összecsengése ad.

Örülök, hogy szeretett Juhász Gyulám Anna örök című versének végére - a szegedi nyomda tévesen odaszedett szava helyett - visszakerült az Anna név.

Örülnék, ha a Húsz év múlva című Vajda János-költemény egyik, nyilván rosszul lemásolt sora végre úgy jelennék meg ezután, könyvben, folyóiratban, ahogy a költő kéziratában olvasható: "Fölöttem csillagmiriád..."

Próza-sor Márai Sándor Naplójában: "Azt hiszem, van." Versnek érzem. És egy szkeptikus nagy író megrendítő hitvallásának.

Kettesben vagyok Kányádi Sándor kötetével. Ismét olvasom és mondom, mondom a huszadik század végének talán legszebbik költeményét: "Valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod..." Sokszor elmondom az első két sort, majd az egész verset. Tudom, ki az a Valaki, ki valamikor az Olajfák hegyén járt...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu