Egy hét

Az idő térfogatában

Az egyetem egyik legérdekesebb hallgatója egy körülbelül nyolcvanéves öreg bácsi. Nehezen jár, tudomásom szerint hadirokkant. Úgy látszik, érdeklik az előadások. Az első sorban üldögél, időnként helyeslően bólogat, máskor jókat mulat, olykor elkomorodik. Az óra végén felállva mond köszönetet.

Néha-néha becsoszog a szobámba. Egy köteg régi újságot hoz ajándékba. Egyiket-másikat átlapozom, s módom van visszaidézni a múltat, ifjúságomat. Mert a képeslapok harminc-negyven évesek. Színészek beszélnek terveikről, kritikákat lehet olvasni filmekről, előadásokról, eseményekről, amelyek ma már legendásak. Ott és akkor még csak ünnepnek sem minősültek.

Olykor elgondolkodunk az időről. Megállíthatatlan. Pereg-pereg, s átélője szép lassan új és új dimenzióiba lép, miközben némi szorongással gondol arra, vajon jól sáfárkodott-e a neki rendelt évekkel.

Gyerekfejjel egyszer megkérdeztem apámat, milyen lesz az utolsó ítélet. Hümmögött, majd egy Tamási Áron-kötetet adott a kezembe. Az egyik írás valóban az utolsó ítéletről szól. Mégsem éreztem kielégítőnek.

- Jó-jó, de mit kérdeznek majd? - faggattam apámat.

Nem voltak különösebb tapasztalatai, de nekifohászkodott.

- Azt kérdik, kihasználtad-e az idődet.

Eltűnődtem. Az időt már akkor is nagy úrnak véltem, volt, amire futotta belőle, volt, amire nem. Kezdem sejteni, hogy egyáltalán nem mindegy, mire szakítok belőle, mire nem. S ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, esztendők, megértettem, azt az időt, amit a másik emberre fordítunk, sosem szabad sajnálni. Pedig hát néha nagyon ostoba dolgokat kérdeznek. Ám lehet, hogy számukra ott és akkor az a legfontosabb. Ami nekünk pillekönnyű, másoknak mázsás súly lehet, és fordítva.

Mióta a lábam külön életet szeretne élni, munkába menet előtt feleségem fuvaroz be az egyetemre. Van, amikor a portás néni nekem nyitja a belső ajtót hét óra után néhány perccel. Leszerelkezem, üldögélek szobámban. Egyszerre motozást hallok. Egy diákom toporog a folyosón. Miért jött be ilyen korán? Semmi különös oka nincs, csak beszélgetni szeretne. Leül, s szép lassan megnyílik előttem egy másik világ, feltárul egy sors darabkája, valaki bizalommal helyezi elém búját-baját, örömét.

Kicsit félek ezektől a szembesülésektől. Egy rosszul megválasztott szó mindent elronthat. Ugyanakkor ajándéknak is tekintem, a bizalom különleges jelének.

Apám jelenik meg emlékezetem vásznán. Figyelmes tekintettel ült velem szemben a bordó huzatú fotelban. Beszélni kezdtem. Ő hallgatott, tenyerébe vette a szilánkokat, gondosan kezdte összerakni őket. Vigyázva, szeretettel, uralva az időt.

"odamenegetnek

s ott felejtik

a nyelvüket"

"Országút népe lettünk" - írta Wass Albert. Idegen föld - és idegen eszmék - csavargói: "Tamással hitetlenkedő - kakasszóra péterkedő - júdáscsókkal kereskedő. - Soha-soha békességgel - Krisztus-Úrban szövetkező."

Szomorú antológia. Szomorú, de minden szava, minden megállapítása húsba vágóan igaz. Némelyik megállapítása ostorcsapás.

Megyünk-megyünk az országúton, mintha takarodót fújnának...

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu