Az Eucharisztia Éve a helyi egyházakban (III.)

A szentségimádás

II. János Pál pápa kifejezett kérése, hogy az Eucharisztia Évében a szentmisén kívüli szentségimádás legyen minden plébániai közösség különleges feladata (Mane nobiscum, 18). Valljuk meg őszintén, hogy szükségünk is van erre a biztató kérésre, mert helyi egyházunkban is számos olyan egyházközség van, ahol szinte teljesen megszűnt a szentségimádás.

Kétségtelen tény, hogy az első évezredben nem volt szokásban a szentségimádás. Az eucharisztiát csak azért őrizték, hogy azt el tudják vinni a betegeknek is. Csak a XIII. századtól vált általánossá a gondolat, hogy az oltáriszentséget, vagyis a szentségi Jézust imádni kell, és főként a reformációt követően erősödött meg a szentségimádás szokása. Az elmúlt évszázadokban a szentségimádás főként a valóságos jelenlét megvallására szolgált, és arra, hogy az imádási kötelezettségünket megadjuk a szentségi Jézusnak. A mai szentségimádásokban már egyéb szempontok kerülnek előtérbe. Nagyon sokszor a szentségkitételnek, illetve a szentségimádásnak egyszerűen csak az a célja, hogy a szentségi Jézus jelenléte segítsen bennünket abban, hogy az egyéni és közösségi imádság előtt jobban tudatosítsuk Isten jelenlétét és közelségét. Egyébként az említett dokumentum is beszél a szentségimádás egyéb céljairól, amikor azt mondja, hogy az eucharisztia által Krisztus közöttünk van, neveli erkölcseinket, táplálja erényeinket, vigasztalja a szomorkodókat, erősíti a gyengéket, és mindenkit a maga követésére serkent, aki csak elébe járul, hogy így mindenki az ő példája nyomán tudjon szelíd és alázatos szívű lenni, és ne a magáét keresse, hanem azt, ami Istené.

A II. vatikáni zsinat után kezdett háttérbe szorulni a szentségimádás gondolata, mert egyesek túlzottan azt hangsúlyozták, hogy a szentmise és a szentáldozás fontosabb, mint a megmaradó eucharisztia és annak imádása, hiszen Jézus azt mondta: "Vegyétek és egyétek..." Mostanában gyakran hangoztatjuk, hogy az eucharisztia hozza létre és építi az egyházat: a Krisztusban hívők közössége az eucharisztiából él. Amikor ezt állítjuk, elsősorban a szentmise megünneplésére és a szentáldozásra szoktunk gondolni. Nyugodtan, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az eucharisztia a szentségimádás által is alakítja az egyházat. Ha csendben és hosszabb időre megállunk a szentségi Jézus előtt, megértjük velünk kapcsolatos szándékát, felhagyunk saját elképzeléseinkkel, hogy átadjuk helyüket Krisztus elgondolásainak: Isten kegyelme megjelenik az életünkben, és átalakít bennünket. Azt kellene megértenünk, hogy a szentségimádás önmagában is kapcsolatteremtés az oltáriszentségben jelen lévő Jézussal és rajta keresztül, a Szentlélek által az Atyához való felemelkedés képessége, vagy pontosabban, adománya. És ez a megvalósuló kapcsolat átalakít és átformál minket.

A szentségimádáskor, amikor Jézust szemléljük az eucharisztiában, beteljesedik a jövendölés: "Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak" (Jn 19,37). Sőt, az ilyen szemlélődő imádság maga is prófécia, mert előrevetíti azt, amit a mennyei Jeruzsálemben fogunk tenni, ahol már soha nem fog megszűnni az értünk feláldozott Bárány szemlélése. Amikor a tabernákulum előtt térdelünk, már a mennyei egyházzal vagyunk közösségben: ők a színről színre látásban, mi pedig a hitben tekintünk fel arra, akihez a hit és a keresztség által hozzákapcsoltuk az életünket.

Az ószövetségi Szentírásban olvassuk, hogy "amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről, nem tudta, hogy arcának bőre ragyogott, mivel vele beszélt" (Kiv 34,29). Mózes nem tudta, és mi sem fogjuk tudni, de talán velünk is megtörténik majd, hogy amikor az ilyen pillanatokból, a szentségimádás órájáról visszatérünk az emberek közé, valaki észreveszi, hogy arcunk ragyog, mivel az Urat szemléltük. Ez lesz a legszebb adomány, amivel megajándékozhatjuk embertársainkat.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu